A fordítás csúszós létrája

Amikor műfordítást olvasunk, akkor a szöveg eredeti nyelvének idegensége és a magyarul megszólaló mű anyanyelvünk biztosította ismerőssége között ingázik a befogadói tapasztalatunk – ez a két pólus együtt hoz létre egy új művet számunkra. Amikor viszont nem jön létre az egység, vagyis az eredeti és a fordítás két különböző alkotás marad – van, persze, amikor direkt ez a cél, ilyenek Faludy György Villon-„fordításai”, amelyek igazából átiratok –, akkor a fordító kudarcot vallott. Ennek oka lehet, hogy a fordító elfojtott szépírói ambícióitól fűtve „kiigazít” történeti elemeket az eredetiben, vagy teljesen más stílusban adja vissza a szöveget. Jobb esetben azonban csak néha szakad meg az idegenség és az ismerősség közötti oszcilláció, ennek oka pedig azok a félrecsúszások, amelyeket magyarul közkeletűen leiterjakaboknak nevezünk.

A magyar nyelv értelmező szótára úgy határozza meg a leiterjakabot, mint az „idegen nyelvű szöveg félreértéséből keletkezett súlyos, gyakorta nevetséges fordítási hibát.” A kifejezés eredete Ágai Adolf lapszerkesztőíróhoz, a Borsszem Jankó című élclap elindítójához kötődik, aki a Jakobs Leiter kifejezést tulajdonnévnek vélte, és Leiter Jakabként fordította. Valójában Jákob lajtorjáját fedi a szókapcsolat, azt az égig érő létrát, amelyet Jákob látott álmában; a bábeli torony ellenképét, amelyen keresztül az ember tényleg eljuthat Istenhez, illetve Krisztus mennybemenetelének előképeként is szoktak rá tekinteni a bibliaértelmezők. A leiterjakab kifejezés a mai napig használatos a megmosolyogtató fordítói mellényúlásokra, ellentétben a századforduló másik híres torzszülöttjével, Claquehutes Frigyessel, akinek atyja Relle Iván színigazgató, újságíró volt. Relle egy bécsi hírt értett és fordított félre, amikor egy bizonyos Kirchner urat az ellene intézett támadástól szerinte nem klakkcilinderének a rugója (die Feder des Claquehutes) védett meg, felfogva az ütést, hanem hirtelen felbukkanó barátja, Claquehutes Frigyes vetette magát hősiesen a pofonok elé.

Nem biztos, hogy tisztában vagyunk vele, de a nyolcvanas-kilencvenes években sugárzott amerikai filmek és sorozatok révén mi, magyarok nagy leiterjakabfogyasztók voltunk. Nem téves a magyar szinkron ezen évtizedeiről szuperlatívuszokban beszélni, a színészi játék valóban első osztályú volt, az angol nyelv területén tevékenykedő fordítók munkáját viszont annál több kritika érheti. Ez igaz még akkor is, ha megértéssel vagyunk irántuk: még a kilencvenes években aktív fordítóknak is ritkán adatott meg, hogy huzamosabb időt anyanyelvi területen töltsenek – szemben mondjuk németes kollégáikkal, akiknek mégiscsak ott volt az NDK –, így pedig az aktuális szlenget sem ismerhették. A népszerű sorozatokban azonban sokszor a legalapvetőbb kifejezéseket sem sikerült visszaadni magyarul. Az itthon 1996-tól szinkronosan futó Jóbarátok című sorozatban a köszönetre mindig az a válasz, hogy „üdvözöllek” (az angol „you are welcome” jelentése: szívesen), az emberek ott nem szánalmasak, hanem patetikusak, vagyis magasztosak (holott az angol „pathetic” az előbbit jelenti), és amikor elmondják az igazat, akkor aktualitásokról értekeznek (az angol „actually” szó jelentése az, hogy valójában, igazából, tulajdonképpen). Ezek mellett kisebb nyelvi hibáknak tűnnek az olyan rejtélyek, mint hogy Chandler miért örül annak, hogy kisegítő fénymásoló lett egy cégnél, vagy egy részeg emberről miért az jut a szereplők eszébe, hogy kiesett a vonatból. Előbbi esetben az új munkakör a „junior copywriter”, amely a kezdő reklámszövegírót takarja, utóbbinál pedig egy idióma a titok nyitja: az angol a visszaeső alkoholistákra a „to fall off the wagon” (szó szerint: leesik a kocsiról) kifejezést szokta használni.

Manapság már jóval kevesebbszer fordulnak elő ilyesfajta töménységben félrefordítások, nem feltétlenül azért, mert feszesebb a minőségbiztosítási kontroll a rendszerben, hanem mert a globalizáció, az internet miatt a popkultúra-fogyasztásunkkal az angol nyelvi fordulatok ismerősebbek valamennyiünk számára. A streamingszolgáltatók tartalomversenyében azonban a szűkre szabott határidőknél az ellenőrzési biztosítékok eleve csorbulnak, főleg ha magát a sorozatepizódot nem tudja megnézni sem a fordító, sem a kontrollfordító, a párbeszédek levonatából pedig nem derül ki egyértelműen, hogy egy sokjelentésű szó melyik értelemben lenne épp használatos, vagy hogy az egymás után következő szavak egy ritkán használt, kevésbé ismert kifejezést alkotnak.

Ha maradunk a közönségsikereknél, de az irodalom területére lépünk, az ezredforduló utáni magyar könyvkiadás leiterjakab-példatáraként vonult be a köztudatba a Tótisz András által magyarra átültetett A szürke ötven árnyalata. Valamennyi fordítással foglalkozó blogban külön rovatot kapott ez a munka, Tótisz pedig mémmé vált, arcképe körül a legelképesztőbb feliratok jelentek meg. Ezek többnyire bevett fordulatok nehézkes tükörfordításai, mint például ha a „talk to you later, see you soon” (később beszélünk, szia) azt jelentené, hogy „később majd beszélek hozzád, aztán hamarosan látni foglak”. A fordítónak valóban nem volt erőssége az idiómák honosítása, például a „he’s more like the brother ’ve never had” (bátyám helyett bátyám) fordulatot úgy sikerült visszaadnia, hogy „inkább, mintha a nem létező fivérem lenne”.

Mindazonáltal Tótisz legemlékezetesebb húzása ízig-vérig leiterjakab abban az értelemben, hogy
tulajdonnév-félrefordítást követett el: az eredeti szövegben a Kings of Leon együttestől felcsendülő Sex on Fire című dal helyett Tótisznál az Oroszlánkirály (Lion King) zenéje szólal meg az egyik főszereplő, Grey rádiójából. Ráadásul ezzel a fordító felidézte azt a nem túl üdvös magyar hagyományt, amely a tulajdonneveket is átültette. Ezért vagyunk kénytelenek a bölcsészetben a 20. század közepi akadémiai kiadásokat használva az egyik szerző nevére Hegel György Vilmos Frigyesként hivatkozni. Ennek fonákja, amikor egy idegen írásrendszerű ország szerzőjének nevét angol átírással tüntetik fel, olykor még a magyarral megegyező névsorrendet is megváltoztatva. (Viszonylag új tendencia, hogy egy-egy szerző neve globálisan egységes alakban szerepel, kvázi márkanévként, lásd például az izraeli Yuval Noah Hararit – a szerk.) Egy másik vegytiszta leiterjakabsűrítményre – mely hibák nagy része a Biblia nem ismeretéről tanúskodik – Tóth Sárának a Litera irodalmi portálon „És a templom tudja, hogy itt vagyok” címmel megjelent írása hívja fel a figyelmet. A magyar olvasók között is igen népszerű Marilynne Robinson Itthon című, Mesterházy Mónika által fordított regénye kapcsán rámutat arra is, hogy a jó fordításnak nemcsak a tökéletes nyelv-, hanem a kultúraismeret is elengedhetetlen feltétele: „Robinson regényei és esszéi nyelvileg és gondolatilag olyan mélyen gyökereznek a kálvinista-protestáns hagyományban, hogy ennek ismerete nélkül csakis merényletet lehet az életműve ellen elkövetni.” Tóth itthon szokatlanul alapos és szellemes fordításkritikai munkájában – amely a honi irodalomtudományban elismerő visszhangot váltott ki, a kiadó azonban nem vett róla tudomást, ugyanis a következő Robinson-fordítást is Mesterházyra bízta – sorra veszi azokat a pontokat, ahol a fordító nemcsak megspórolta a Kálvin-féle Biblia fellapozását és idézését, de gyakran az értelmetlenségig torzította a szöveget a kontextus és a protestáns retorikai fordulatok ismeretének hiányában. Ezek között akadnak egészen hétköznapiak, például a „sermon” szó beszédnek fordítása prédikáció helyett, vagy hogy nem tud arról, az angol „church” szó a templomon kívül egyházat, sőt a katolikusoknál egyházközséget, a reformátusoknál gyülekezetet is jelent, így – mint arra Tóth rámutat – a nyugdíjas lelkész küszöbére valójában nem a templom teszi le az ebédet, hanem a gyülekezet viszi neki.

Márpedig az első modern angol fordításnak tekintett, 1611-es, King James Bible néven ismert Biblia az angol nyelvű irodalmak fontos nyelvi referenciájaként szolgál. Amikor például H. G. Wells Dr. Moreau szigete című regényében a szigetre vetődött Edward először pillantja meg az excentrikus boncnok által átoperált állatokat, akkor Rózsa György fordításában azok a ruha alatt „állatias jelleget” mutatnak. Az eredetiben azonban a „mark of the beast” kifejezés szerepel, amely a Jelenések könyvében tűnik fel, a Szent István Társulat fordításában ez a „vadállat jele”, és a Sátánnal azonosítható, a kereszténység ellenségei viselik. Ennek pontos visszaadása azért is téttel bír, mert Wells eredeti intenciója szerint egyházi szatíraként írta meg a művet, a középpontban a magát Istennek tekintő, új fajt teremtő, ám folyton az evolúcióra hivatkozó Dr. Moreau-val.

Nem szorosan véve leiterjakab, de rokona annak, amikor a fordító túlírja a szöveget. Ez leggyakrabban a versfordításoknál jelentkezik, amikor a ritmikát, a hangzást és a hangulatot is jobban számonkérik a fordításon, mint a hosszabb prózai írásoknál. Szemléletesek ebből a szempontból Goethe Vándor éji dala című híres versének magyar verziói. A záró sorban szereplő „ruhest du auch” a végső nyugalomra utal, Dsida Jenő, Kányádi Sándor vagy Kosztolányi Dezső valamiért mégis a „pihensz” szóval gondolta ezt visszaadni, amely inkább illik a vándor menet közbeni megállásához, mint a halál finom jelzéséhez. Tóth Árpádnál a madárkák a versben nem „hallgatnak” (schweigen), ami illeszkedne a vers hangulatához (az s-ek mint a szél és egy utolsó lélegzet susogása az elhalkuló természetben), hanem „búvnak”, Móricznál pedig a „spürest du” „sejted”-nek és nem „érzed”-nek van fordítva, ezzel megbontva a versnek a jelentés szintjén is visszatükrözött erőteljes érzékiségét.

Van olyan eset is, amikor egy nehéz fordítói helyzetben dönteni kell aközött, hogy gördülékenynek hasson a fordítás, vagy pedig az eredeti jelentéstartalmat sértetlenül adjuk vissza. Jó példa erre Thomas Pynchon magnum opusa, a Széky János heroikus munkájának eredményeképp magyarul is napvilágot látott Súlyszivárvány. A regényben egy alternatív második világháború zajlik, annak leírását pedig a szöveg folyamatosan az irodalom társművészeteinek, például a zenének vagy a filmnek az elbeszélő technikáihoz fordulva adja vissza. A regény erős állítása – amit ma újra megtapasztalhatunk, sajnos –, hogy a háború spektákulummá, médiaháborúvá vált; a regény 1973-as, tehát a vietnámi háború végén jelent meg. A háborút „lebonyolítók” számára pedig a katonák és az áldozatok csak adatok, minden hadművelet puszta adminisztráció. Amikor a regény ennek szemléltetésére a „paper routines” (lepapírozásgyakorlatként fordítanám) kifejezést használja, akkor Széky, érzékeltetve a fásultságot és a monotonitást, azt „napi favágások”-ként adja vissza. A probléma ezzel, hogy teljesen elszakad a regényben színre vitt adminisztrációs gyakorlatoktól, márpedig többször van jelentősége annak, hogy a szereplők titkos dokumentumok után kutatnak, amelyekből rájönnének, mi is történik körülöttük.

A magyar fordítói kreativitásnak rákfenéje, hogy a száz évnél régebbi szövegeket szükségszerűen ódonnak tekintik. Ennek folyományaként kényszeres archaizálásba kezdenek, ami egy-egy klasszikus (újra)fordításánál figyelhető meg: hemzsegnek bennük az olyan szavak, mint az „esztendő” vagy a „kacsó”, még akkor is, ha a több száz éves szövegben egyszerűen a year vagy a hand szó szerepel. Érdekes felfigyelni rá, hogy Arany János vagy Vörösmarty Mihály Shakespeare-fordításai mennyivel frissebbnek és maibbnak hatnak azoknál, mint amiket a 20. században követtek el. Nádasdy Ádám néha kultuszromboló egyszerűsítéseknek bélyegzett megoldásai a Shakespeare-újrafordításokban azonban az eredeti mű eredeti szituációjához illeszkednek: bár Shakespeare rengeteg új szóval gazdagította az angol nyelvet, a művek széles tömegek számára szólaltak meg természetesként és érthetőként. Így a kényszeresen archaizáló magyar fordítók nem tesznek mást, mint hogy eltávolítják a jelentől a művet, vitrinbe zárják. Hogy ennek mennyire nagy a tétje, érdemes a jelenség fonákjáról példát hozni: Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényének amerikai sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy fordítója kigyomlálta belőle a giccsbe hajló részeket, feszesebbé téve az érzelmi drámát.

Dsida Jenő fordításában:
Csúcson, élen hallgat
az éj.
A lombfuvallat
is csekély
sóhajnyi nesz;
fészkén elült a madárka.
Várj – nemsokára
te is pihensz.