A Fortepan nagy magyar találmány, s mint sok nagy találmány, annyira egyszerű és evidens ötletre épül, hogy furcsa is: korábban senkinek nem jutott az eszébe. Vagy nem így, nem ebben a formában jutott, s így nem lett belőle kulturális tényező, identitást (nemzetit meg „emberit”) erősítő valami. Aki ismerkedik a gyűjteménnyel, először bizonyára a híres személyekre, sorsfordító eseményekre, jelentős évszámokra keres rá. A Fortepan persze felbecsülhetetlen ebben a tekintetben is, mint történeti jelentőséggel vagy érdekességgel bíró felvételek archívuma. Mennyivel mélyebben látunk bele egy-egy történelmi pillanatba, mióta létezik ez a platform, s nem csak egy szűk vizuális anyagra, ezerszer használt sajtófotókra vagyunk utalva, hogy magunk elé képzeljük Budapest ostromát vagy éppen az ötvenhatos forradalmat.
A Fortepan: új történelmi szemléletet ad, s egy mindinkább a látásra alapuló kultúrában ez nem elhanyagolható dolog. De ami igazán nagyszerű a Fortepanban, az talán nem is annyira a nagybetűs történések dokumentációja.
Fontosabb a nagy „özön”, azok a felvételek, amelyeket semmilyen címkével nem lehet ellátni, hacsak nem azzal, hogy: #élet.
A múlt hanyagul lomtalanításra ítélt pillanatai: mindennapiak, egyszerűek, esetlegesek, bénácskák. Vagy éppen ragyogóak, gyönyörűek, szándékolatlan remekművek, amatőr fényképészek nagy találatai. Hangulatos utcarészletek, tájak, ismeretlen és mégis nagyon ismerős arcok, groteszk helyzetek. Nem véletlenül beszélek lomtalanításról, hiszen a gyűjtemény alapját az utcán összeguberált fényképek alkották. Mekkora haszna van annak, ami „értéktelen”, ami már nem jó semmire, ami véglegesen elmúlt: ez lenne a – reciklálás mai követelményéhez nagyon illeszkedő – Fortepan-állítás.
A Fortepanon „múltfeldolgozás” történik, de nem úgy, mint általában értjük, parttalan tépelődés és akadékoskodó tényvita formájában, hanem a lehető leggyakorlatibb értelemben. Mint ahogyan a használt üvegeket hasznosítják újra, úgy lel itt új funkciót a múlt – mint vizuális eszköz, a történelmi helyzetektől elvonatkoztatott, tiszta képiség. Talán nem is kellene semmilyen információt mellékelni a képekhez, úgy lenne az igazi. Beszéljen magáért, amit látunk. Gondoljunk csak arra: a platform egyre inkább amolyan „stockfotótárként” is működik, annál is inkább, mert minden megkötés nélkül, ingyenesen megoszthatók a fényképek.
Képszerkesztők nem győznek elégszer hálát rebegni, amiért létrehozták ezt az oldalt. Újságcikkek illusztrálására használják a képeket, könyvborítókon tűnnek fel a felvételek, és így tovább. Egy ötven vagy száz évvel ezelőtti pillanat, ami megörökítője számára persze nagyon is konkrét és éppen ezért nagyon esetleges volt, érdektelen akár – csókolózó szerelmesek, öregek, akik ülnek egy padon, egy nyári napsütésben fürdő kert, egy égbe röppenő lufi –, általános pillanattá válik, s ebben az általánosságban jellegzetessé, sokatmondóvá, „alkalmazhatóvá”. Nem mondom, talán lehet valamiféle veszélye vagy inkább hátulütője ennek, a múlt „esztétizáló” felhasználásának, „ábrázoló” képanyaggá alakításának. De közben mi tud egészségesebb történelmi tudatot kialakítani, mint ez: ha funkciót találunk annak, ami már nincsen.
Annak kapcsán írok most egyébként az oldalról, hogy új albumokkal bővül a gyűjtemény. Így például az Obetkó család fényképeivel, több mint ötszáz darabbal, a hatvanas évektől a nyolcvanas évekig terjedően: épp olyan jelentőségmentes, köznapi „özön”, amit szeretünk, gyerekek és felnőttek, felnövés és öregedés, víkendek és nyaralások, május elseje és augusztus huszadika, forgalmi tükrökben meg-meggörbülő valóság. Hámori Gyula katolikus lapok munkatársaként olyan korban – az ötvenes években második felében – fotózott miséket, körmeneteket és papszenteléseket, amikor az egyházak társadalmi jelenléte minden volt, csak magától értetődő nem.
Mégis, mint Tamási Miklós Fortepan-szerkesztő írja:
„A salétromos, időnként aládúcolt, fűtetlen templomok teli vannak hívekkel, a körmeneteken ezrek vesznek részt, a búcsúkban népviseletbe öltözött tömegek hallgatják a püspököt. Az egyház egyszerre tűnik archaikusnak (más olvasatban feudálisnak), monumentálisnak és élőnek.”
Van itt aztán egy nagy csokor válogatás Hidas Gyulának a nyolcvanas évekbeli underground világát megörökítő képeiből (rajtuk: az Európa Kiadó, a Vágtázó Halottkémek és mások), illetve a Budapest „felszabadulásának” tizedik évfordulója alkalmából készített propagandafotók a fővárosról: zsúfolt Gellért fürdő, New York-palota és korzó, sétahajózás, vidámpark.
Kiemelt kép forrása: Obetko Gyula / Fortepan
