2022-ben lett volna százéves Polcz Alaine pszichológus-író, aki a nagyközönséggel megismertette a hospice és a tanatológia fogalmát, és Asszony a fronton című könyvével felszínre hozta azt a traumát is, amelyen sok, a második világháborút átélő nővel osztozott. Nem volt könnyű sem az élete, sem a munkája, ám mint Hegedűs Katalin, a Semmelweis Egyetem oktatója és kutatója, Polcz Alaine egykori közeli munkatársa lapunknak elmondja: mindig meg tudta őrizni belső derűjét.
Hogyan ismerkedett meg Polcz Alaine-nel?
Magyarországon 1991-ben jött létre a hospice, én pedig egy évvel később, franciaországi ösztöndíjam után hazatérve figyeltem fel Polcz Alaine egyik előadására. Akkoriban orvosi etikával és orvostörténelemmel foglalkoztam a Semmelweis Egyetemen, külföldi tanulmányaim során pedig rengeteg példát láttam a haldoklókkal való színvonalas, empatikus foglalkozásra. Ámulatba ejtett, hogy valaki ilyen elszántan szeretne javítani az itthoni helyzeten, és rögtön úgy éreztem, ezer szálon érnek össze a céljaink. Beszélgetni kezdtünk, és Alaine nagyjából innentől az életem részévé vált szakmailag, emberileg egyaránt.
Mik voltak a közös kapcsolódási pontok?
Mindkettőnkben élt a vágy, hogy megismertessük a hospice fogalmát. Az eltért attól, amivel az emberek addig szembesültek a gyógyíthatatlan betegségek kapcsán. Találkozásunkkor Alaine hetvenéves volt, és gyakorlatilag az utolsó percig dolgozott, jobban mondva alkotott – újabb és újabb terveihez pedig rendre maga köré gyűjtötte és támogatta a hozzá hasonlóan gondolkodó szakembereket. Az ő javaslatára végeztem el a hospice-alapképzést az Országos Onkológiai Intézetben, és kezdtem haldoklókkal, majd később gyászolókkal foglalkozni. Így kerülhettem többekkel együtt abba a kiváltságos helyzetbe, hogy az esetmegbeszéléseink rendszeresen a Városmajor utca 48/B-ben, a Mészöly Miklóssal közös lakásában zajlottak. Végül Alaine hatására én is a gyászfeldolgozás témaköre iránt kezdtem érdeklődni, és szerettem volna, ha az orvostanhallgatók állandó képzés formájában is lehetőséget kapnak arra, hogy megszerezzék a halál, haldoklás tényének kezeléséhez, a közlésének módjához és a feldolgozáshoz szükséges ismereteket.
A képzést később a Magatartástudományi Intézet oktatójaként meg is valósította: csaknem húsz éve tart tanatológiai, azaz a haldoklással, gyásszal foglalkozó orvostudományi kurzusokat az egyetemen.
Éreztük, hogy tabuval van dolgunk. A hospice-mozgalom elindításához Alaine kiterjedt kapcsolatai révén emberi és anyagi támogatást is szerzett, én pedig az általa tanultakból és saját tapasztalataim alapján indítottam el a tanatológiai képzést 2004-ben. A kurzus lényegét az újpesti Városi Kórház krónikus ápolási osztályán töltött hospice-gyakorlatom megrendítő felismerésével tudnám érzékeltetni. Úgy döntöttem, hogy a tizenéves gyerekeimet és osztálytársaikat elviszem erre az igencsak szomorú helyre, ahol magatehetetlen emberek feküdtek ingerszegény környezetben. Döbbenetes látvány volt, hogy a felnőttek görcsösségével szemben a gyerekek egyáltalán nem féltek: műsorral, ajándékokkal készültek, miközben nyilván tudták, mi zajlik körülöttük. Létrehozták a kontaktust a beteggel, amit felnőttként egyre kevésbé tudunk természetesen megtenni. Erre igyekszünk edukálni a felsőbb éves, egyébként egyre nyitottabb hallgatókat.
Ha a hospice kifejezés újítóan hatott a magyar társadalomban, a tanatológia valószínűleg még inkább. Mennyire ismerik napjainkban ezeket a fogalmakat?
A hospice ma már szélesebb körben ismert, a tanatológia vagy az általunk szakmai körökben használt palliatív kifejezés kevésbé, de mindenképpen javult a helyzet a húsz évvel ezelőttihez képest. A sajtóban, a közbeszédben, a szakkönyvekben, a szépirodalomban, az emberek mindennapjaiban, illetve különféle csoportokban egyre gyakrabban megjelenik az, amit a kezdetektől szerettünk volna elérni Alaine-nel: beszélünk a halálról, hiszen az élet része.
Lehetséges, hogy Polcz Alaine a második világháború szörnyűségeit egy kolozsvári úrilány szempontjából bemutató Asszony a fronton megírását, a hospice elindítását, valamint pszichológiai munkáját is az öngyógyításra használta?
Meggyógyulni ilyen traumákból nem lehet, maximum a gyökerekig visszamenőleg értelmezni a helyzetet. Amikor a Mazsihisz szeretetkórházában dolgoztam, egy idős néni addig nem tudott meghalni, amíg el nem mondhatta nekem, hogy a második világháború alatt kénytelen volt prostitúciót folytatni német tisztekkel azért, hogy enni adhasson a családjának, és ezt azóta sem bocsátotta meg magának. Alaine-nek rettentő traumatikus élete volt, és sajnos rengeteg, az övéhez hasonló példát tudnék még említeni.
Ezek szerint a feldolgozás módja a kulcs?
Nála ez egészen elképesztően működött: a háborúban elszenvedett nemi erőszak, később a gyermektelenség és a folytonos házassági gondok éveiben is meg tudott őrizni egyfajta belső derűt. Pályája java részében a II. Számú Gyermekgyógyászati Klinikán leukémiás gyermekekkel foglalkozott. A legkisebbek és szüleik lelki támogatása, a pszichológiában ma is használatos terápiás játékok fejlesztése, később pedig a végstádiumú daganatos betegek ápolása számára tehát leginkább misszió volt.
Mészöly Miklós és Polcz Alaine kapcsolata köztudottan bonyolult volt, mégsem tudták elengedni egymás kezét.
Mert nagyon szerették egymást. Ezen Miklós egyéb kapcsolatai és súlyos betegsége sem változtatott, holott – főként az utóbbi – igen nagy szenvedést okozott a feleségének. Érdekes, öregségükben is gyönyörű, hihetetlenül nyitott emberekként emlékszem vissza rájuk. Én „csak” tanulni jártam a lakásukba, ők viszont értő figyelemmel kísérték mindannyiunk életének alakulását. Alaine-nek egyébként rengeteg barátja volt, szerette vendégül látni az embereket. Ebben is hasonlítottunk, sokat viccelődtünk azon, hogy a főzés a közös szeretetnyelvünk. A mai napig csodaélményként élem meg, hogy ismerhettem. Ilyen sugárzó, karizmatikus emberrel sem előtte, sem utána nem találkoztam, s valószínűleg így volt ezzel Mészöly Miklós is.
Tudatosan használta a karizmáját, hogy hasson másokra?
Az előadásai során kissé excentrikusabb, teátrális oldala mutatkozott meg. A Kossuth Klubban 1994 és 1997 között tartottuk a Halálközelben című, később két könyv formájában megjelent sorozatunkat, illetve közösen jártunk konferenciákra, és előadott az egyetemi kurzusaimon is. Én pragmatikusabb típus vagyok, ő viszont szeretett különféle színészi fogásokat alkalmazni az előadásaiban, ami lenyűgözte az embereket. Egyszerűen nem tudtuk levenni róla a szemünket. Ahogyan idősödött, bizonyos fogalmakkal, nevekkel már bajban volt, ezért én mindig ott ültem, vártam, hogy azt mondja, „Katikám, segíts, légy szíves!”, és én kisegítettem az adott névvel vagy dátummal. Élete végéig nem vonult vissza teljesen, ekkor még erdélyi szőttesei által inspirálva azon gondolkodott, hogyan lehetne emberközelibb halotti rítust, egyfajta búcsúszobát megvalósítani a kórházakban.
A szakmai és intézményi közeg hogyan fogadta Alaine tevékenységét?
Karizmatikus személyisége mindenkire hatott valahogyan. 2001-ben Alaine és csoportja ötletei nyomán megalakult a gyászolókkal foglalkozó Napfogyatkozás Egyesület, amelynek tagjai sorra járták a sok esetben méltatlan állapotban lévő kórházakat, hogy emberközelibb körülményeket teremtsenek a búcsúzáshoz, és csoportokat szervezzenek a gyászolóknak. Több kórház is támogatta az elgondolást, az egyesületben pedig azóta is folyamatos képzésekkel, esetmegbeszélő műhelyekkel, különféle programokkal dolgoznak azon, hogy mindenki számára feldolgozhatóvá váljon a gyász. 1997 óta adjuk ki a Kharón folyóiratot, amelynek Alaine alapító szerkesztője volt, és amelynek tizenkét éve én vagyok a főszerkesztője.
Oktatói munkája mellett szinte minden, a témához kötődő szervezetben, folyóiratban közreműködik, 2014-ben pedig önnek ítélték a magyarországi hospice-mozgalom legmagasabb szakmai elismerését, a Polcz Alaine-emlékérmet. Mi a legértékesebb szakmai útmutatás, amit elsajátított tőle?
Alaine rendkívüli módon tudott figyelni az emberre. Amikor hozzám beszélt, akkor csak én voltam jelen, pedig, valljuk be, borzasztó nehéz egy dologra koncentrálni, amikor az ember minden pillanatban egyre több ingernek van kitéve. Hatott az előbb említett előadási stílusával is. A kilencvenes években két technika létezett: valaki vagy fölolvasta a szövegét, vagy teljesen szabadon beszélt. Ő az utóbbi típusba tartozott, legendás könnyedséggel beszélt a legnehezebb témákról is. Élete végéhez közeledve együtt ültünk egy konferencián, s egy anyósom által kötött fehér sálat viseltem. Nagyon megtetszett neki, szeretett volna egy ugyanolyat. A sál sajnos nem készülhetett el, de Alaine emberi és szakmai örökségét próbálom továbbvinni a munkában és a mindennapokban is.
Ehhez kapcsolódóan könyvbe foglalt egy, az egész emberiséget érintő kérdést is Létezik-e jó halál? címmel. Létezik?
Igen. Mióta megírtam ezt a könyvet, minden hallgatómnak felteszem ugyanezt a kérdést. Egy huszonéves fiú tavaly azt mondta, édesapja utolsó óráiban ott volt a teljes család, körbeülték, és csak fogták a kezét csendben. A jó halál gyakorlatilag így írható le: legyen valaki a beteg mellett. Lehetőség szerint pedig ne egy krónikus osztályon, elhúzott függönyök között, hanem otthon, a saját környezetében búcsúzzunk el tőle. Nem szabad magára hagyni az embereket. Mindannyiunk tudatába beleégtek a covidjárvány szörnyűségei, és intő jelként mutatnak arra, hogy egyre inkább áttérjünk a betegközpontú gondolkodásra. A hallgatóimon érezhető, hogy a pandémia alatti kötelező bevonódás érettebbé tette a gondolkodásukat. Koncentrált figyelmet kapok tőlük, és bízom benne, hogy a közvélemény is ilyen irányban formálódhat. Most pont annyi idős vagyok, mint Alaine az első találkozásunkkor, így remélem, nekem is bőven jut még feladat.
