A Hópárduc Alapítványban figyelemhiánnyal, mozgáskoordinációs problémákkal küzdő kisgyerekeknek segítetek felülkerekedni a nehézségeiken. Honnan jött az ötlet?
Férjem, Erőss Zsolt halála után többen megkerestek az emlékét gondozó alapítvány ötletével – azonban akkor úgy éreztem, hogy legkisebb gondom is nagyobb ennél. Idővel viszont bennem is megérett az igény rá, de akkor már azt is éreztem, olyan dolgot szeretnék csinálni, amiben én is ott vagyok. Ekkoriban derült fény a lányom idegrendszeri fejletlenségére is: gondjai voltak a mozgáskoordinációval és a figyelemmel. Rádöbbentem, hogy ezek nálam is jelentkeztek gyerekként, csak sosem diagnosztizáltak, viszont amikor elkezdtem mászni, a tünetek sokat javultak. Így született meg a fejlesztőmászás ötlete. Az alapítvány egész tevékenységét áthatja az a szellemiség, amivel Zsolt is élte az életét. A Hópárduc név is rá utal, ez volt a mászóbeceneve.
Több alkalommal is említetted, hogy szeretnéd újraírni Zsolt emlékét. Miért van erre szükség?
Mert az emberek nagyon sokáig úgy emlékeztek rá, hogy ő volt az a hegymászó, aki meghalt. Ő viszont sokkal több volt annál, hogy csupán a tragédiával azonosítsuk. Én azt szeretném, hogy úgy emlékezzenek rá, mint a hegymászóra, aki első magyarként megmászta a Mount Everestet, aki máig egyedülálló módon tíz nyolcezrest hódított meg, aki egy súlyos baleset után, fél lábbal is képes volt felállni és folytatni a szenvedélyét, sőt ismét nyolcezres csúcsot mászni. Az a célom, hogy arra a példaképre emlékezzenek, aki sokak számára valójában volt.
A pár évvel ezelőtti interjúidban a bemutatásod rendre így zajlott: Sterczer Hilda, Erőss Zsolt özvegye, hegymászó, pedagógus. A mostani beszélgetéseket viszont már úgy olvashatjuk, hogy Sterczer Hilda, a Hópárduc Alapítvány vezetője, pedagógus, mentálhigiénés szakember, előadó, aki mellesleg Erőss Zsolt özvegye.
Ez találóan összefoglalja az elmúlt tíz évemet. Hosszú folyamat volt, amiben azt is helyre kellett tennem, hogy ki vagyok én. Ez a kérdés először úgy fogalmazódott meg bennem, hogyan jövök én ahhoz, hogy a nagy Erőss Zsolt emlékét ápoljam? Tarthatok-e egyáltalán előadást róla? Ezeket egyébként eleinte a kényszer hozta: Zsoltnak lefixált előadásai voltak, és megkerestek, hogy megtartanám-e őket helyette. Utána sorra jöttek a pozitív visszajelzések, és én is jól érzem magam ebben az új szerepben. De fontos lépés volt az is, amikor két évvel a Hópárduc Alapítvány elindulása után ki mertem mondani, hogy saját koncepcióm van, ami a többiekétől különbözik, és aszerint fogom tovább csinálni. Ahogy a gyászfeldolgozás megtörtént, ahogy a pszichológusommal való beszélgetéseken, a mentálhigiénés képzésen és a pszichodrámán egyre nagyobb önismeretet szereztem, egyre jobban kialakult az is, hogy mit akarok, ki vagyok én. Azért is más a titulusom, mert már én is elhiszem magamról, hogy a saját utamra, az elért eredményeimre büszke lehetek. Már nem csak Zsolt felesége vagyok.
A mászás mennyiben része ennek az útnak?
Mindig nagyon szerettem a természetben lenni – ott tudtam megnyugodni –, de csak huszonnégy évesen találtam rá a túrázásra. Onnan azonban nem volt megállás, folyamatosan feszegettem a határaimat. Így jutottam el a Tátrába, ahol tényleg úgy éreztem, hazaértem. Van egy furcsa fejlövésem: imádok fölfelé menni, és a Tátrában végtelen mennyiségű fölfelét találtam.
És mi van a lefelével?
Azt nem szeretem. Nem véletlenül kezdenek el hegymászók siklóernyőzni. Nagyon sokan nem szeretnek lefelé jönni. Ez nekem is nagy vágyam, hogy csak kapaszkodom felfelé, utána pedig fél óra alatt leereszkedek ernyővel.
Elég gyorsan jöttek nálad a Tátra után a nyolcezres csúcsok. Nem maradt ki néhány lépés?
De igen, erről Zsolt tehet. Az első alpesi csúcsom megmászása után egy hónappal találkoztam vele. Egy másik alpesi csúcs megmászása volt a randink.
Elég extrém első randi…
Igen, viszonylag. Egy internetes társkeresőn találkoztunk, és én nem hittem el, hogy tényleg a híres Erőss Zsolttal beszélgetek. Mondtam neki, hogy bizonyítsa be, menjünk el mászni. Ő pedig belement, úgyhogy elmentünk megmászni a Grossglocknert. Amikor felértünk a csúcsra, azt mondta, hogy ennél gyorsabban csak egyedül tudta volna megmászni, ami nagy dicséret volt tőle. Összesen négy napig másztunk együtt, a negyedik nap végén pedig azt mondta, nekem nyolcezresen a helyem.
Megdöbbentett?
Nem akartam elhinni neki. Azt gondoltam, és máig azt gondolom, hogy szükség van egy bizonyos tapasztalatra ahhoz, hogy valaki elinduljon egy nyolcezresre. Nekem ez egyértelműen nem volt meg, de Zsolt látta bennem a tehetséget, bízott a képességeimben, és nem akarta elengedni. Úgyhogy 2007 júniusára már nekem is megvolt a repjegyem és a csúcsengedélyem két nyolcezresre. Akkor csak azt reméltem, hogy nem fogom hátráltatni a többieket. Végül mind a kettőt megmásztam.
Milyen érzés megmászni egy ekkora hegyet?
Ez egy hosszú út. Folyamatosan érezzük, hogy milyen őrülten hatalmasak ezek a hegyek. Ezt az európai hegyekhez szokott ember nem is tudja jól érzékelni. Az itteni távolságokhoz szokott szemünk tudja, hogy ami nagy, az közel van. Ott viszont ami nagy, az tényleg nagy, még akkor is, ha messze van. Amikor egy előadáson legelőször raktam ki a gyerekeknek legóból a Kékest és a Mount Everestet, akkor döbbentem rá, hogy míg a Kékes tíz centije vígan megáll magában, addig a Mount Everest közel kilencven centijét már nem tudom toronyként megállítani, mert eldől, kiterjedést, tömeget kell neki adnom. Egy ilyen expedíció alatt nagyjából egy hónapig csak ezeket a nagyságokat látjuk, így van elég időnk megtapasztalni, hogy milyen hatalmasak ezek az erők, és az árnyékukban mennyire törékeny az ember.
Szükség van erre a tapasztalásra?
Szerintem igen. A civilizációs burokban elhisszük, hogy mindenre képesek vagyunk, hogy mi irányítunk. Ott viszont rájössz, hogy valójában nagyon kevés dolgot irányítasz. Én egy kontrollmániás ember vagyok, ott, a hegyen azonban ezt el kell engedni. Szükség van a rugalmasságra és az improvizációra, mert a hegyen minden állandóan változik. Nem tudhatjuk például, hogy milyen lesz az idő. Elvileg van időjárás-előrejelzés, de az maximum három napra előre működik, miközben az alaptáborból a csúcsmászás minimum négy nap, így valójában fogalmunk sincs, hogy milyen időnk lesz.
Nem féltél ezekben a helyzetekben? Az expedíciós hegymászásban nyilván mindig benne van annak a lehetősége, hogy a hegymászó nem jön vissza.
Nem állandóan, de volt, hogy féltem. Ami érdekes, hogy ez rendre akkor következett be, amikor túl voltunk a nehezén, lefelé jövet, közel az alaptáborhoz. Az egyik legemlékezetesebb a Broad Peaken volt: le kellett volna ereszkednünk egy nagyon meredek hegyoldalon, amit viszont nem tudtunk megtenni, mert teljesen behavazódott a fix kötél. Nem volt mese, le kellett mászni, nekem viszont csak egy jégcsákányom volt kettő helyett, így a cipőmön lévő hágóvasakat kellett nagyon gondosan a hóba vágnom, hogy megtartsanak a rendkívül csúszós terepen. Összesen egy év gyakorlatom volt ekkor, és tudtam, ha kicsúszik a hágóvas, az biztos halál.
Ilyen élmények után mi vitt rá a visszatérésre?
Érdekes, mert két hónapot töltöttünk kint hóban, fagyban, teljesen élettelen, néma, borzasztóan ingerszegény környezetben. Szerettem volna már eljönni onnan. Aztán eltelt fél év, és szinte a kezem is remegett attól az iszonyú vágytól, hogy visszatérjek. Itt annyira el lehet veszni az apróságokban, olyan sok felesleges dolgon lehet bosszankodni, ott fent viszont minden sokkal egyszerűbb. Gyorsan megérzi az ember, hogy mi is az értéke az életnek.
Már-már halálközeli élménynek tűnik.
Pontosan. Sokszor csak akkor tudjuk értékelni, amink van, amikor már elveszítettük. Ha egész közel vagyunk a nemléthez, könnyű értékelni az életet. Ugyanakkor izgalmas kitenni magamat annak a kihívásnak is, hogy vajon mit tudok még elérni. Pontosan így vagyok az alapítvánnyal is. Nem tudok megülni a fenekemen, nekem állandóan kell az az izgalom, amit a mászásnál is kerestem. Akkor érzem jól magam, ha a képességeimet maximálisan ki kell használnom, de a tevékenységemben benne van a bukás lehetősége is.
A képességekről jut eszembe: azt vallod, hogy hegymászónak születni kell.
Igen, valóban úgy gondolom, hogy szükségesek hozzá bizonyos alapadottságok. Ezekre mondta viccesen az egyik kolléganőm, hogy ugye tudod, Hilda, hogy az ingerkereső magatartás nem képesség, hanem a hiperaktivitás egyik legfontosabb jellemzője? Teljesen igaza van. Ez lehet hiba, lehet azt mondani rá, hogy a hiperaktivitás nem jó pont a társadalom szemében. De lehet úgy is hozzáállni, hogy ha megtaláljuk a helyét, az irányát, akkor a hiányosságból erő lesz.
Lényegében ezt csináljátok a Hópárducnál is.
Így van, hiszen ezeken a problémákon a mozgással lehet javítani, csiszolni. Megszűnni nem fognak; az a fontos, hogy a gyerek tudja kontrollálni őket. Eleinte én sem voltam képes tudatosan használni ezt az erőt. Ha előjött, néha rombolt, néha épített. Azt fontos megtanulni, hogy ha rombol, tudjam visszafogni, ha épít, akkor pedig használni. Ennek a megtanítására törekszünk a fejlesztő falmászásban is.
Említetted, hogy nagyon szeretsz felfelé menni. Van ennek a felfelé törekvésnek köze a hitedhez?
Inkább azt mondanám, hogy az emberek sokféle módon kapcsolódnak Istenhez: van, aki a természeten, van, aki a szertartásokon vagy az érzéseken, mások pedig a hagyományokon keresztül. Én a természeten keresztül tudok leginkább kapcsolódni.
Amikor fent álltál egy hegycsúcson mindentől elzárva, jobban érezted ezt a kapcsolatot?
Annyira közel voltam a halálhoz, hogy tudtam, nem támaszkodhatok egyedül a saját erőmre, nincs hatásom a körülményekre. Viszont jó volt tudni, hogy ismerek valakit, akinek van. Végigimádkoztam az expedíciót, menetelés közben dicsőítő dalokat énekeltem magamban. A Broad Peakre én értem fel először, és ahogy megpillantottam a nepáli imazászlókat, kitört belőlem: Dicsőség neked, Istenem! Annyira boldog voltam, és tudtam, hogy ezt Istennek köszönhetem. Vittem magammal egy zászlót, melyre Jézus nevét hímezte az imacsoportom, mert nekem fontos volt, hogy annak a zászlajával legyen közös fotóm a csúcson, aki az én legfőbb szponzorom.
Olvassuk el Sterczer Hilda magazinunk korábbi lapszámában közölt őszinte írását az önmeghaladásról és a nyolcezresek megmászásánál is nagyobb küzdelmekről!
Úton a táborhelyek között | Magyar Krónika
„A hegymászó a csúcson van a legmesszebb az élettől, mert a hegyen nincs élet. Az összeomlásban sincs élet. Ott maradni halál, akárcsak a hegyen maradni”
