Az alagúton átsétálva kissé bizonytalanul ténfergek a Clark Ádám téren – vajon hol lehet a hídmester irodája? Bár már megszámlálhatatlan alkalommal jártam a környéken, irodára az alagútban vagy annak környékén még sosem figyeltem fel. Aztán hirtelen kitárul egy jelöletlen ajtó, és kilép rajta János, aki egy rövid bemutatkozás után beinvitál a birodalmába. Rövidesen pedig kiderül, az, hogy ez az ő birodalma, egyáltalán nem túlzás.

Bár nem tipikusan öröklődő foglalkozás, a Fazekas családban mégis apáról fiúra adományozódott nem csupán a hidak szeretete, hanem a velük való törődés is. Fazekas János, aki már húsz éve a Lánchíd őre, a harmadik generáció a családban.

Édesapja negyven évig dolgozott a Lánchíd hídmestereként, nagyapja pedig először hajóval segédkezett a Margit híd újjáépítésében, majd az ötvenes évektől ő lett a megújult híd őre. De János mellett van még egy aktív hídmester a Fazekas családban: nagybátyja, Imre hetvenhat évesen a Margit és az Árpád hídért felel.

„Ez egy igazi családi vállalkozás. Amikor apám volt a hídmester, anyám látta el az alagút gondnoki feladatait. Az alagút Sikló felőli oldalán volt a hídmesteri lakás, kicsi gyerekkoromtól fogva ott lakott a családom. Onnan jártunk óvodába, iskolába, ott fogadtuk a barátainkat. Mindkét húgom sikeres asztaliteniszező lett, gyerekkorunkban a híd lehorgonyzó kamrájában állítottunk fel egy pingpongasztalt, ott gyakoroltunk. Még egy kis kertünk is volt a hegy oldalában. Jó dolog volt ott lakni.” 

Ami adatott, azzal élni is kell

Bár János is pingpongozott tizennyolc éves koráig, sem olyan kitartó, sem pedig olyan tehetséges nem volt, mint a húgai. Azonban máshoz neki is bőven adatott talentum. „Fiatal koromban eszem ágában sem volt hídmesternek lenni, szinte minden jobban érdekelt ennél.” A basszusgitár és a zenélés volt az egyik szenvedély: már a gimnáziumi évek alatt együttest alapított, majd később tagja lett a Sexepil zenekarnak, amellyel még a már emlegetett hídkamrában is próbáltak. Amiből kisebb galiba is keveredett, kijött ugyanis a rendőrség, és felelősségre vonta János apját, az akkori hídmestert, hogy miért engedi ezeknek a lázadó fiataloknak, hogy a kamrában randalírozzanak. Egy időre elvették tőle a lehorgonyzó kamra kulcsát, de szerencsére végül nem lett komolyabb következménye a „földalatti” próbáknak. 

Önfeledt, bulizással, koncertezéssel tarkított időszak jött, és bár később nem a zenélés lett János fő megélhetési forrása, a másik talentumával messzire jutott. „Már az óvodában kiderült, hogy van érzékem a rajzoláshoz, így általános iskola után jelentkeztem a Kisképzőbe. De nem készültem fel rendesen, hanem megelégedtem azzal, hogy messze én rajzolok a legjobban az osztályban. A felvételin aztán szembesültem vele, hogy atyaég, itt mindenki sokkal jobb, mint én! Nem is vettek fel.”

Jóllehet erősen másfelé kacsingatott korábban, amikor a katonaság után megkeresték, lenne-e a Szabadság híd hídmestere, elvállalta a munkát.

Azonban a rajzolás iránti szenvedély nem múlt el, és idővel utat is talált magának. „Már évek óta a Szabadság hídon dolgoztam, amikor kutyasétáltatás közben megismerkedtem Dargay Attilával. Így nyílt lehetőségem kipróbálni magam a rajzfilm világában.” Bekerült a Pannonia Filmstúdióba, ahol először fázisrajzoló, majd viszonylag hamar kulcsrajzoló lett, két-három év után pedig már animátorként dolgozott. A kezdeti időszakban a rajzokat még a hídmesteri munkája mellett a Szabadság híd vámszedő házában készítette, ami nemcsak a munka-, hanem a lakhelye is volt.

„Amikor animátor lettem, választanom kellett. Egy csapat tartozott már alám, nem tudtam volna ellátni a feladatomat a hídmesterség mellett. Így fájó szívvel ugyan, de lemondtam a Szabadságról és a szabadságot választottam.”  

Izgalmas évek következtek, Fazekas János kisfilmet rendezett, reklámfilmet készített, Rofusz Ferenc Tüzet szüntess! című rajzfilmjének animációs rendezője volt. János akkoriban úgy érezte, a Szabadság hídi munka elengedésével végleg maga mögött hagyta a hídmesteri szakmát, az élet azonban másként alakult. „A Pannonia megszűnése után még néhány évig dolgoztam egy kanadai animációs cégnél, amikor azonban apám 2004-ben megbetegedett, adódott a lehetőség, hogy térjek vissza, ezúttal viszont már a Lánchídra. Nem sokáig gondolkodtam rajta, így már lassan húsz éve annak, hogy én vagyok a híd őrzője.” 

A híd mint lehetséges út

Bár a pörgős animációs iparban eltöltött tizennégy év után óriásinak tűnik a váltás, János mégsem érzi úgy, hogy sajnálnia kellene, amit hátrahagyott. „Azt gondolom, hogy ha az ember kap valamihez tehetséget, akkor azzal élnie is kell. Én úgy érzem, adóztam ennek a tehetségnek, eltöltöttem a szakmában tizennégy csodás évet, nagyon jó volt a lelkemnek az az időszak, nincs hiányérzetem. Amikor azonban apám megbetegedett, szembe kellett néznem azzal, hogy itt van ez a gyönyörű híd, és én akárhogy próbáltam tiltakozni ellene évtizedekig, nem tudok kikerülni a vonzásából. Akkor fogadtam el, hogy igenis ez az én utam.”

Ahogy szóba kerül a Lánchíd, szerelemmel határos csodálat jelenik meg János arcán. A kérdésre, hogy a családi hagyományokon túl mégis mi vonzza ennyire ebben a hídban, nem tud pontos választ adni. „Talán a nézőpont. Amikor ideköltözött a családom, még nem voltam egyéves. A lakásban az ablakok a földig értek, ha kinéztem rajtuk, a hidat láttam. Így az első emlékképeim, amiket fel tudok idézni, mind a Lánchídhoz kapcsolódnak.

Kisgyerekként rengetegszer rajzoltam le fejből, hiszen minden négyzetméterét ismertem, pontosan tudtam, hogy mi hol van rajta. Ez nem egy egyszerű híd – ha kisétálok rá, mindig úgy érzem, hogy a kövek közé valami csodát is beépítettek.”

Egy rejtélyes foglalkozás mindennapjai 

És immáron húsz éve, ha esik, ha fúj, minden egyes nap kisétál rá. Persze nem szimpla rajongásból – a járdák, korlátok, útburkolatok, lépcsőlejárók, aluljárók aprólékos ellenőrzése a napi rutin része. Rendszeresen megnézi, hogy a lehorgonyzó kamrákban – ezekben vannak kifeszítve a hidat tartó óriási láncok – minden rendben van-e. Ha filmforgatás van, közműveket szerelnek, fotóznának, mindig az ő telefonja csörög, hiszen a híd összes helyiségéhez van kulcsa. Ha baleset volt, tüzetesen ellenőrzi a helyszínt, nem sérült-e meg a szerkezet, évente kétszer pedig a láncon végigsétálva fel is kapaszkodik a kapuzatokba, megvizsgálni a koronasarukat. „Sokan azt gondolják, hogy én bármikor felsétálhatok a Lánchíd tetejére, amikor csak kedvem tartja, pedig ez nem így van. Egy ilyen utat jó előre be kell jelenteni minden hatóságnak. Egyszer még így is előfordult, hogy egy éppen arra autózó járőrhöz valamiért nem jutott el a mászás híre, amiből jó nagy patália keveredett. Leállt a forgalom, mindenki felfelé tekintgetett, a rendőrök pedig megpróbálták biztonságban leszedni a hídra mászó »őrült öngyilkosjelöltet«” – meséli nevetve János, majd elgondolkodva megérinti az asztalon álló régi lámpát. Kérdő tekintetemet látva elmeséli, hogy a lámpa, akárcsak az asztal másik sarkán lévő telefon is a nagyapjáé volt még.

„Nagyon jó érzés, hogy itt szó szerint körbevesz a történelem. Tudom, hogy valamelyik elődöm pont az én helyemen ült az 1850-es években, és ugyanezeken az ablakokon keresztül nézte a szeretett hídját. És nagyon jó érzés az is, hogy a híd vagy úgy általában a budapesti hidak történetének egy szép hosszú szakasza a családom története is egyben. Nagyon örülnék neki, ha a fiam vagy a lányom továbbvinné a családi hagyományt.”

Amire minden esély megvan, ugyanis János gyerekei nyitottak a hídmesteri munkára. „Bár nem tipikusan női szakma, a lányom mindig arra hivatkozik, hogy a Kőröshegyi völgyhídnak is női hídmestere van, így nem szabadna, hogy ez probléma legyen.” Abból kiindulva azonban, hogy János nagybátyja hetvenhat évesen még mindig két hídért felel, a gyerekeknek egy darabig még várniuk kell, mire apjuk átadja a stafétát. „Nagyon sokszínű pályát tudhatok magam mögött, izgalmasabbnál izgalmasabb kitérőkkel, de most már nem sietek sehová. Úgy érzem, ott vagyok, ahol lennem kell.”