Egy kohásszal és egy vegyésszel gyalogolunk a hideg szélben a Dunaújváros-közeli Pentele hídon a csípős tavaszi hidegben. A vasműben dolgoznak mind a ketten, de most nem arról beszélgetünk, erről a szomorú történetről nincs is mit beszélni, a hetvenéves óriásvállalatnak jó ideje már a csődben tántorgás a normális állapota, s amennyire régóta tart, annyira kilátástalan. A hófehér ívű, széles hidat jöttünk megnézni gyalogközelből. Addig mindig csak messziről láttam, a 6-os útról, keskeny fehér ív a távolban a fák lombja fölött. Most végre közelről is megláthatom.
A bal partról indultunk, Dunavecse felől. Legmagasabb pontján kevés híján ötven méterre magasodik előttünk a hatalmas acél kosárfül, így hívja itt mindenki, a szakemberek is. A dupla acélív vastag sodronyokra függesztve háromszáznyolc méter hosszú hídtestet tart a folyó fölött, olyan magasan, hogy a hajók a legmagasabb vízállás idején is elférjenek alatta. A vízre le-, a magas ívekre felnézni egyaránt különös érzés. Nagyok a távlatok, az ember mégsem kicsinek érzi magát, inkább valami rendkívüli dolog részesének, mintha osztozna a híd szó szerinti, tízezer tonnás nagyszerűségében. Dőlünk rá a jobb part felől fújó erős szélre, gyalogolunk a hatalmas ívek alatt, az enyhe emelkedőn a jobb part felé, közben azt számoljuk hangosan, hány hídja van a Dunának Magyarországon.
Nézzük csak: Budapesten ott a Megyeri híd, az Újpesti vasúti, amit régen északi összekötő vasútinak is neveztek, az Árpád, a Margit, a Lánc-, az Erzsébet, a Szabadság, a Petőfi, a Rákóczi, aztán az M0-s déli hídja, aminek Deák Ferenc a neve, bár ezt alig használja bárki is. De várjunk! És a mellékági hidak? A Hajógyári-szigetre visz kettő, a Csepel-szigetre három, ez összesen tizenöt – ha a Rákóczi híd melletti Összekötő vasútit nem számítjuk külön.
Budapesten kívül azért kevesebb van, felfelé haladva Tahitótfalunál egy a szentendrei ágon, aztán az esztergomi, Komáromnál három és a vámosszabadi. Lefelé a Taksony vezér híd a ráckevei ágon, a ráckevei Árpád, a Pentele, a földvári Beszédes József híd, a szekszárdi Szent László, a bajai Türr István. A fővárosiakkal együtt huszonhét. Az ember nem is gondolná, hogy ilyen sok. És még kellene néhány.
Megállunk, lenézek a vízre, és azon gondolkodom, milyen különös jelensége a világnak a folyó. A hegy, a fa, a madár, de még a levegő is valami megfogható fizikai létező, a folyó viszont a lényegét tekintve inkább történés, mint tárgy. Hiszen nem a víz teszi a folyót, hanem a víz szakadatlan elhaladása. A kiszáradt folyómeder nem a folyó, a kimert víz nem a folyó, csak az örökké áramló víz a folyó, ami a hajókat viszi a hátán, és otthonául szolgál a halaknak. Menyire igaza van az ókori bölcsnek, Hérakleitosznak, nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, nem teheted kétszer ugyanazt a szakadatlan változásban.
A híd annál állandóbb tárgyi valóság. A bal parton, ahonnan indultunk, keskenyebb az ártér, a jobb parton viszont kilométer hosszan magas pilléreken fut az út, tulajdonképpen az is a híd része. Átérünk a túlsó végéig, a magas löszfalig, leereszkedünk a híd alá, innen megint lenyűgöző látvány a szilvamag keresztmetszetű betonpillérek során futó hatalmas acélszerkezet.
Magyarországon bárhol ás az idő mélyére az ember, mélységes mély a múltnak kútja. A jobb parton járó római emlékek fölött lépdel, a bal parti sík sok más mellett hozzánk, magyarokhoz hasonult kunok emlékeit rejti. A híd Dunaújváros ősfalujának, Pentelének a nevét őrzi, az pedig a közelben állott Szent Pantaleon-kolostorét. A múlt része Sztálinváros is, rengeteg lelkesültség és hazugság színtere, utóda hordozza mindkettőnek a terhét.
Ez a híd ma még inkább jövő, mint jelen. Összeköti a nagy folyó két partját, de még nem igazán köti össze az ország nagy tájait. A tervezők meglehetősen előreszaladtak vele, így lett egy közel ötszáz kilométeresnek elgondolt közlekedési csatornának elsőként megvalósuló, öt kilométeres darabja. A tervezett M8-as autópálya része ugyanis, azé az úté, amely az ország nyugati határától indulva, a fővárost mélyen megkerülve vezetne el Szolnokig és tovább. Tervek vannak a folytatásra, kisebb szakaszok el is készültek már, de a Pentele híd egyelőre magában áll, a környékbeliek örömére. Erre a célra kissé drága, de majd megtalálja a maga szerepét, ha megépülnek hozzá az autópályák.
Mielőtt visszaindulunk, még megnézzük a hídfőnél a táblát az építő vállalatok és a vezető mérnökök nevével. Izgalmas, szép munka lehetett megtervezni, legyártani a millió alkatrészt, és itt, a Duna partján, külön erre a célra létrehozott üzemben összeállítani a hídelemeket. A meder fölött feszülő háromszáz méteres, kosárfüles középponti elemet bárkákra emelve, kétnapi megfeszített munkával egyben úsztatták a helyére.
A hídépítőknek megadatik, hogy a munkájukat látványos siker koronázza. Persze hogy Széchenyi István jut az eszünkbe ott, a Pentele hídon, az első magyarországi állandó híd létrehozója. Minden hazai hídépítő előtte tiszteleg, amíg lesznek magyarok és hidak. Milyen különös, fancsali játéka a sorsnak, hogy Széchenyi soha nem ment át a Lánchídon, személyesen nem élhette át a siker élményét, mert mire a híd elkészült, ő már a döblingi szanatórium önkéntes, holtig tartó foglya volt. Neki köszönve, helyette, érte is gyalogolunk most ezen a mi fehér acélhidunkon, vissza a bal partra, ahonnan elindultunk. Hátulról kapjuk a szelet, arrafelé lejt is kissé, így már egészen kellemes a séta a hatalmas szerkezeten. Autók robognak el mellettünk, várnám, hogy megremeg a híd, de nem érzek semmit, még akkor sem, amikor teherautó zúg el mellettünk. Erős, stabil szerkezet, bírja a terhelést, a mindent koptató időnek is biztosan sokáig ellenáll majd.
Már a bal parti hídfő közelében járunk, amikor kigyulladnak a lámpák, előbb csak minden második, hamarosan a közbülsők is. Nem sietünk, várjuk a lassan leereszkedő estét, hogy lámpafényben is láthassuk. Ahogy sötétül az ég, vörösbe fordul a nyugati horizont, a híd valósággal felöltözik a lámpafénybe, még nagyobbnak, még szebbnek mutatja magát.
Versenykerékpáros jön szembe a járdán, kitérünk előle, hadd haladjon. Megérkezünk a vecsei hídfőhöz, leereszkedünk a keskeny lépcsőn, fölöttünk magasodik az útpálya. A partról még egyszer megcsodáljuk a híd magas ívét, ahogy a most már sötét égre rajzolódik, aztán elköszönünk tőle. Autók futnak rajta, lámpáik fénye a híd saját világításával keveredik. Most olyannak tűnik, mint egy hatalmas élőlény, elnyúlik hosszan a folyó fölött, készen arra, hogy akár évszázadokon át hordozza a hátán az úton járókat.