A hazai neoavantgárd fotográfia a hatvanas-hetvenes években bontakozott ki, válaszként a korszak hivatalos művészeti, társadalmi és politikai jelenségeire. A műfaj eleve elhatárolódott a hagyományos fotográfiai szemlélettől, amely a valóság mechanikus rögzítésére helyezte a hangsúlyt. A neoavantgárd alkotók új kifejezésmódokat kerestek, a fotó médiumát pedig annak esztétikai és konceptuális lehetőségei felől vizsgálták. A neoavantgárd célja nem pusztán a valóságra reflektálás volt, hanem az alkotó, a médium és a néző közötti kapcsolat újragondolása; emellett a társadalmi és politikai kérdések is fókuszába kerültek. Nem véletlen, hogy az Aczél György-féle három T rendszerében e munkák a tűrt és a tiltott kategóriákba kerültek.

Az 1960-as évektől a hazai művészeti színtéren – más vasfüggönyön inneni országokhoz hasonlóan – egyre többen kísérleteztek az absztrakt és a konceptuális fotográfiával, deklaráltan elfordulva a szocialista realizmus elvárásaitól.

A neoavantgárd fotográfia különös figyelmet fordított a performansz és az akcióművészet dokumentálására, amelyben a fotó az esemény rögzítésén túl önálló műalkotássá vált.

Ebben a kontextusban kell elhelyeznünk Hámos Gusztáv itthon induló művészetét is, aki az 1970-es évek végén hagyta el Magyarországot, hogy Nyugat-Berlinben telepedjen le. Bár Hámos nemzetközi közegben folytatta pályafutását, munkássága továbbra is szorosan kötődött – és kötődik ma is – a magyar neoavantgárd hagyományaihoz. Művészete a fotó és a film közötti határvonalat feszegeti, mellyel egy olyan új médiumot hozott létre, amelyet ő maga fotófilmnek nevez, számos ponton kapcsolódva műfajilag a francia új hullám egyik alkotója, Chris Marker tevékenységéhez. Ez a filmes formanyelv magában hordozza a neoavantgárd fotográfia kísérletező, a valóság újraértelmezésére törekvő szellemét.

Hámos az 1990-es évek eleje óta alkot közösen Katja Pratschkéval, műveikben pedig meghatározó az említett fotófilm. Az alkotások nem pusztán képeket alkalmaznak, de a társművészetek más egyéb eszközei, például a szöveg és a zene integrálásával törekednek a néző érzékelésének komplex bevonására. A fotófilmek valójában dekonstruálják a hagyományos értelemben vett film médiumát: a hangot, a képet, a szöveget és a zajokat külön kezelik, ezáltal teremtve meg a különféle élmények egyedi, egyben együttes befogadását.

Jellegükből adódóan az állóképek időbelisége szembekerül a film folyamatos mozgásával, ami izgalmas feszültséget, az időérzékelés és az emlékezet hagyományos működésétől eltérő tapasztalatot generál.

A Semmitől az Egyig kiállítás különösen izgalmas abból a szempontból is, hogy számos olyan, az 1970-es évekből származó fotográfiát mutat be, amely még Magyarországon készült. A tárlat központi témája a szubjektum térbeli útvonala, az identitás formálódása és az egyéni történetek összefonódása a kollektív történelemmel. A kulisszákat pedig Budapest és Berlin publikus terei adják, melyek sokszor radikális változásokon estek át 20. század történelme során. Ahogy a fotográfiák, úgy a belőlük készült fotófilmek is a személyes felelősség és a kollektív identitás kérdéseit járják körül, napjainkban is aktuális kérdéseket boncolgatva.

Az alkotópáros munkáit számos jelentős intézmény – köztük a New York-i MoMA, a párizsi Centre Pompidou vagy a budapesti Ludwig Múzeum – mutatta már be, ami jól jelzi nemzetközi jelentőségüket. A Semmitől az Egyig mélyen filozofikus kérdéseket vet fel az idő, az emlékezet és az identitás összefüggéseiről, miközben a külső világ képei és a belső világ önarcképei közötti ellentétekre is rámutat. A kiállítás október 6-ig tekinthető meg a Mai Manó Házban.

Fotók: Bíró Dávid