Kós Károly egész életének, szakmai munkásságának igazsága, hogy létezik sajátos magyar művészet, az építészeknek van hová visszanyúlni. Az emlékére alapított díjat ezért december 16-án, születésének évfordulóján adják át; e napot egyben a magyar építészet napjává nyilvánították. A díjat a Kárpát-medencei építészet hagyományainak megőrzésén és fejlődésének előmozdításán dolgozó, kimagasló tudású és elhivatottságú szakemberek példamutató életművének elismeréséül adományozzák.
Életműve előtt tisztelegve két rövid történetet idézünk fel Kós Károlyról.
A mai közlekedési viszonyokhoz mérve is elképesztő, milyen nehézségekkel járó utazásokat vállalt azért, hogy megvalósíthassa építészeti álmait. Első történetünk 1912-ben játszódik. Már javában épült az európai kertvárosmozgalom legismertebb magyarországi példája, a Wekerletelep, amikor meghívták, hogy vegyen részt a főtér megvalósítására kiírt tervpályázaton. Csakhogy ebben az időben sztánai otthonában, a Varjúvárban élt, de a hívó szóra vonatra szállt, és a hosszú úton felskiccelte elképzelését.
Budapesten meglepve tapasztalta, hogy a többi meghívott kolléga tervekkel felszerelkezve érkezett, miközben az ő vázlata a zsebében lapult. Azonban frappánsan előadott, jól átgondolt elképzelése meggyőzte a bírálóbizottság tagjait. Olyannyira, hogy meg akarták bízni a tér minden épületének megtervezésével – ám ő egy elegánsabb megoldást választott. Azt javasolta, hogy rá és tervezőtársára, Zrumeczky Dezsőre bízzanak két-két házat és a köztük lévő kapukat, a többi épületet más építészek tervezzék, hogy izgalmasabb, változatosabb tér jöjjön létre. Így is lett, elkészült a főtér, és máig a csodájára járunk.
Négy évvel később, 1918 októberében mozgalmas napokat élt át Budapest, mindenki bízott egy jobb és igazságosabb világ kialakulásában. Ekkor nevezték ki az Iparművészeti Főiskola tanárává, hogy a nagyszerű építész és kiváló grafikus az új magyar építésznemzedék mestere legyen. Csakhogy aggasztó hírek érkeztek hazulról, ezért két hónap múlva úgy döntött, hogy vonatra száll és hazautazik az övéihez. A későbbi hitvallás még nem fogalmazódott meg, talán csak egy érzés: az embernek kötelessége a maga népét szolgálni. A gyorsvonat csak Csucsáig jutott el, a román csapatok már megszállták Kolozsvárt, és Erdélyt is, egészen a Királyhágóig. A vonat visszafordult, de Kós Károly egy mozdonyon folytatta útját haza. Csak később derült ki, hogy ez a döntés az egyik legdrágábbat követelte tőle: építészeti hivatását. Olyan építészre, mint ő, aki a magyar, az erdélyi lelket kifejező architektúra megvalósítására tette fel az életét, az új impériumban nincs és nem is lesz szükség.
Ezután mint politikus, író és grafikus munkálkodott, és minden tettével a kisebbségben élő erdélyi magyarságot szolgálta törhetetlen kitartással, óriási lelki és fizikai erővel a leginkább embert próbáló történelmi időkben. De ez már egy másik történet.
„De lesznek, akik utánam jönnek: az én maradékaim.
Amikor én már elpihentem, erős, ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők.
És nem szállnak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsőségnek és idegen kultúrának.”
(Kós Károly: Régi Kalotaszeg, 1911)
Fotók forrása: Wikipedia
Kiemelt fotómontázs: Kós Károly / távlati kép a Városmajor utcai iskolaegyüttes, óvoda és lakóház szárnyáról (Kós Károly Egyesülés). Szerkesztette Dobó Eszter.