Szöveg: Bencsik Gábor
fotó: ficsor márton
A szerethető világváros, Budapest egyik szimbóluma, egyszerre a tradíció, a korszerű technika és a praktikusság jelképe a hatos villamos. Azzal jövök megnézni az egyszer már volt, most újra megnyitott Álmok álmodói kiállítást a Millenárison arról, hogy mit is adtunk mi, magyarok a világnak. A Mechwart tértől gyalog megyek, jut egy kis idő a ráhangolódásra.
Ahogy a magas házak sora véget ér, jobb felé épületekkel tagolt, széles térség nyílik. Állt, vagy inkább terpeszkedett itt valamikor egy hatalmas, modern, lehangolóan csúf irodaépület, kőhajításnyira a magyar történelmet esszenciaként magába sűrítő Vártól. Rideg volt és unalmas, akárcsak a különféle minisztériumok és bonyolult nevű hivatalok, amelyeknek egykor otthont adott. Valósággal föllélegzett a város, amikor megszületett a bátor döntés, és lebontották a földig, kaput nyitva a szabad levegőnek az autókkal mindig zsúfolt Margit körútra.
A hatalmas irodaház mögött, a Rózsadomb lábánál egykor szebb napokat látott, de az 1990-es évekre pusztulásnak induló gyártelep rejtőzött. A bontás után napvilágra került a különös ipari rommező. Az elöregedett gyárépületekben a város szerencséjére sokan meglátták az értéket. Merész és szellemes építészeti megoldásokkal, évtizedes munkával megszületett a főváros legkülönlegesebb parkja, közönségsikerével igazolva azokat, akik szerint a jól funkcionáló nagyvárosi közpark nem csupán fű, fa és bokor, sokkal inkább természet és épített környezet együttese, kultúrával átitatva.
Jobb helyet el sem lehet képzelni a világraszóló magyarok kiállításának. Ahogy keresztülvágok a parkon, és megérkezem a gyárépületből formált kiállítócsarnok bejáratához, a helyszín már rá is hangolt arra, ami vár rám. Hiszen amit magam körül látok, az valaha a világhírű Ganz gyártelepe volt, tudás és szellem formált belőle kultúrparkot.
A bejáratnál egyenpólós lány és fiú fogad. Kedvesek, természetesek, készségesen mutatják, hogy a telefonomon hogyan tudom beállítani az ingyenes wifit és letölteni az applikációt, amelynek a segítségével a kiállításon mindenütt látható QR-kódokat leolvasva további információkhoz jutok. Ez tetszik, igazán helyén van itt. Az appot némi segítséggel le is töltöm, bár tudom, hogy nem fogom használni, az én generációm menthetetlenül a nyomtatott betűkre van ráutalva, és ha a telefonommal valamiben elakadok, a gyerekeim segítségére szorulok.
Varázserdő-hangulatú folyosó vezet az első nagy terembe, amely a mobilitásról, autókról mesél. Ó, igen, a híres Ford T modell, többek közt Galamb József konstrukciója, mennyit hallottam róla, de milyen más így a valóságban látni egy eredeti, igazi példányt! A hatalmas, gyönyörű Tatra személyautó, megdöbbentően korszerűnek tűnő formavilág, ebben is benne van a magyar szellem és tudás. Ikarus autóbusz első harmada, mintha a falból gördülne ki. Föl lehet rá szállni, be lehet ülni a vezetőülésbe, gyerek és felnőtt sorban áll, hogy kipróbálhassa. Naná hogy én is kipróbálom, ki tud egy ilyen lehetőségnek ellenállni?
Gyerünk tovább. Újabb folyosón a magyar formatervezés sikerei, autók, vonatok, éppen annyi ismertető szöveg a falakon, amennyit egy ilyen környezetben hajlandó elolvasni az ember, éppen olyan méretű betűkkel, hogy kényelmesen lehessen olvasni. A képek, tárgyak és feliratok kellemes aránya és befogadható mennyisége végig megmarad.
Az orvoslás nagyjai következnek, mi mással kezdve, mint a járványok elleni küzdelemmel, de persze ott van Semmelweis, az igazán világraszóló magyar, aztán Szent-Györgyi Albert és Karikó Katalin, a tántoríthatatlanság hőse. A híres gyógyszergyárak és híres termékeik, tudósok a régmúlttól máig. Hallottunk róla, mégis meglepő ilyen egyértelmű bizonyítékát látni, hogy például agykutatásban a világ élvonalába tartozunk. Meg fizikában, meg matematikában.
A matematikusok termében megragadnak a sorjázó rövid portréfilmek, letelepszem a képernyő elé, végignézem mindet. A számokkal a legtöbben úgy vagyunk, hogy az iskolában egy ponton elveszítjük a fonalat, onnan kezdve a matematika a csodált ismeretlen birodalmává válik. Ám ahogy ezek a tudósok beszélnek róla, az magával ragad, az ember elhiszi, vagy még inkább belátja, hogy a matematika a természettudományok költészete, éppen olyan sűrítve képes leírni a természetes világot, ahogy a versek a lélekét.
Einsteinről terjed az anekdota, hogy amikor megkérdezték tőle, milyen érzés a világ legokosabb emberének lenni, azt válaszolta: nem tudom, kérdezzék meg Teslát. Éppenséggel Neumann Jánost is mondhatta volna, a híres „marslakók”, az Amerikába szakadt, ott csodákat teremtő magyar tudósok talán legokosabbikát. Meg persze Teller Edét, Szilárd Leót, Wigner Jenőt, Kármán Tódort – és a sornak koránt sincs vége.
A honfibuzgalom olykor hajlamos többet tulajdonítani honfitársainknak, mint amennyit valójában tettek. A kiállítás elegánsan elkerüli ezt a csapdát. Megnyerő hitelességgel tájékoztatnak például az ismertetőszövegek Neumann és a számítógép kapcsolatáról. Hiszen nem ő „találta fel” a komputert, erre a hamis dicsfényre nincs szüksége, elég tudnunk, hogy milyen inspiráló szerepe volt a modern számítógép fejlődéstörténetében.
Valójában az egész kiállítás erről szól: az inspirációról. Hogy az idelátogatókban a lenyűgöző példákkal keltsen kedvet az alkotó gondolkodásra. A nemzeti büszkeség sem lebecsülendő persze, a felemelő érzés, hogy olyan nemzet tagjai lehetünk, amely ennyi nagyszerű embert és szellemi alkotást adott a világnak. Az Álmok álmodói azonban ennél sokkal többet nyújt azoknak, akik bejárják a termeket: a kreatív nyugtalanság érzését, a vágyat, hogy követni próbálják ezeknek a nagyszerű magyaroknak a példáját.
Ahogy körülnézek a legnagyobb teremben, sokan vagyunk, a kisgyerektől az idősig minden korosztály, vonzó kavargásban a kiállított tárgyak és az interaktív, látogatói közreműködésre csábító helyszínek között. Úgy tűnik, két korosztály a legnépesebb, a fiatal szülőké és a kiskamasz gyerekeké. Szerencsés ez az összetétel, hiszen ők az igazi célközönség. A szülők, akik megmutatják a világot a gyerekeiknek, és a gyerekek, akik között már ott vannak a jövő világraszóló magyarjai.
Erdélyi kopót, ezt a hungarikum kutyafajtát tartani nem a világ legkényelmesebb dolga. De nem csupán szabadidős tevékenységet jelent, sőt elsősorban nem azt. Mint történész szerzőnk írja: a kopótartás igazi lázadás a mai korszellemmel szemben.
A huszadik század második felében gyökeresen átformálódtak a női szerepek Magyarországon: egyszerre érvényesültek az emancipációs törekvések és a „szocialista erkölcs” főszerkesztői cikkekben közvetített normái. Tóth Eszter Zsófia történésszel beszélgettünk.
A szakirodalomban sokszor nyilas seregletként intézték el a hetvenöt éve a bajorországi Altöttingben összeülő emigráns országgyűlést, ez a minősítés azonban nem felel meg a valóságnak – még ha az ideiglenes államfőnek választott kisbarnaki Farkas Ferencnek a háborúban játszott szerepe körül valóban sok a kérdőjel.
Biszkuban még ahhoz sem volt fantázia, ravaszság, ambíció, temperamentum, hogy magasabb posztra képzelje magát, mint ahova helyezték.
Régen nem volt kérdés, ma egyre gyakrabban az, hogy jó-e, helyes-e fogságban élő állatok kertjét fenntartani. Félek, hogy idővel a nemleges válasz győz majd, én viszont meggyőződéssel mondok igent.
A Budapesti Értéktőzsde volt elnöke az első világháború századik évfordulója kapcsán hatalmas vállalkozásba fogott: bejárta és megörökítette a hadszíntereket Ypres-től Csingtaóig, a Falkland-szigetektől Pápua Új-Guineáig, hogy különleges kivitelű könyvben láttassa a harcok valóságát.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
