A szeretett társ elvesztésének fájdalmával küzdő, szemét törölgető, törékeny özvegyasszony. Megrendítő, de hétköznapi látvány. És mégsem annyira hétköznapi, hiszen nem akárkit, hanem a huszadik századi magyar történelem egyik rejtélyes alakját, Kádár Jánosnét, született Tomaska, később Tamáska Máriát látjuk az MTI képén.
A fotó nem férje 1989. júliusi 14-i temetésén készült, mint gondolhatnánk, hanem egy évvel később, azon a megemlékezésen, amit a Munkáspárt tartott az akkor még Mező Imre, ma Fiumei úti temetőben.
Kádár János, ha szabad ilyet mondani, stílusosan távozott. Ugyan nem főtitkárként s nem is utolsó, már csak szimbolikus pozíciójában, pártelnökként halt meg, az MSZMP vezetéséből korábban kilökték, de még a köztársaság kikiáltása és a többpárti választások előtt halt meg. Nem élte túl a szocialista rendszert, élete egyszerre ért véget annak a korszaknak a történetével, amit róla neveztek el. Neje viszont 1992-es halála előtt szemtanúja lehetett a rendszerváltásnak, a néhány évvel azelőtt még elképzelhetetlen kapitalista átalakulás kezdeti időszakának.
Hogyan telt a magára maradt Tamáska Mária élete? Nemigen tudhatjuk. Ahogyan arról sincs sok információnk, korábban miként folytak a mindennapok a Cserje utcai Kádár-villában.
Majtényi György történész Kádárné és Kádár című, nemrég megjelent könyvében a házaspár közös történetének bemutatásán túl azt próbálja felfejteni, milyen hatással lehetett Tamáska Mária Kádár János politikai választásaira s így közvetetten a magyar történelem alakulására. Erős idézettel indul vizsgálódása:
„Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra. Nem neked kellene csinálni” – Aczél György visszaemlékezése szerint ezekkel a szavakkal fogadta Kádárné 1956. november 7-én a Budapestre visszatérő, a forradalmi szervezkedést felszámoló „munkás-paraszt” kormány élére Moszkvában kinevezett férjét.
„Visszaemlékezések arra engednek következtetni, hogy férje titkos tanácsadója lehetett, ami annak ismeretében nem meglepő, hogy a zárkózott természetű első titkár a feleségén kívül nemigen engedett senkit sem közel magához, és a titkait sem oszthatta meg mással” – írja Majtényi. A házaspárnak, bár Kádár nagyon szerette volna, nem született gyereke. Így – háztartási alkalmazottakat, egyes családtagokat, tehát külső szemtanúkat leszámítva – nem volt olyan személy, akik privát életükről, Tamáska Mária befolyásgyakorlásáról később beszámolhatott volna.
A történész végső soron kénytelen széttárni a kezét: a házaspár életébe nem tud közelebbi betekintést nyújtani. Jobb híján összefoglalja azt, amit biztosan tudunk róluk. Bemutatja a törvénytelen gyerekként Fiuméban született, írógépműszerésznek tanuló, majd az illegális kommunista mozgalomba belépő, a Csillagbörtönt is megjáró Csermanek, mozgalmi nevén Kádár Jánost,
aki a negyvenes években – konspirációs okokból – piros nadrágos, festett bajszos dandyként lépett az utcára, és egyre magasabbra lépett a kommunista párt ranglétráján, igaz, az üldöztetés éveiben volt, hogy ennek aktív tagsága két főre – Péter Gáborra és őrá – zsugorodott.
Hosszabb szerelmi viszonyt ápolt a vegyészmérnök-hallgató Döme Piroskával, aki később többek közt a Gugger-hegy egyik barlangjában töltött forró éjszakájukat idézte fel. Majtényi bemutatja a szintúgy alacsony sorban született, értelmes, a szocialista eszmékkel korán megismerkedő Máriát is, akivel Kádár már 1933-ban megismerkedett, de csak évekkel később kerültek közelebbi kapcsolatba.
Mária ekkor már bizonyos Róna Ottó felesége volt, 1944-ben Kádár hozzájuk költözött albérlőként.
A német megszállás után Kádár vállalta: Jugoszlávián át Moszkvába megy, hogy felvegye a kapcsolatot az ottani elvtársakkal. A jugoszláv határon azonban a németek elfogták, átadták a magyar csendőröknek. Mária rendszeresen meglátogatta Kádárt a Conti utca börtönben, ahogyan tudta, segítette őt, talán ekkor mélyült el igazán a kapcsolatuk. Az asszony és Róna csakhamar békésen szétváltak.
1949-ben vette el őt Kádár, aki ekkor a belügyminiszteri posztot látta el (s részt vett Rajk László kihallgatásában, megtörésében), míg Tamáska Mária az államvédelemnél dolgozott. 1951-ben Kádár koncepciós eljárás áldozataként börtönbe került, Máriát egy plüssmackókat gyártó üzembe helyezték át. Férje országlása idején az asszony a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalánál osztályvezetőként, majd hivatalvezető-helyettesként ment nyugdíjba.
„A házaspár ránk maradt levelei is bizonyítják, hogy erős érzelmi kötelék fűzte őket egymáshoz” – hangsúlyozza Majtényi György. Hangsúlyozza ugyanakkor: „A források szűke miatt nem rekonstruálható magánéletük teljessége, így nem tudható az sem, hogy az egymással szoros lelki kapcsolatban, elvtársi/bajtársi szövetségben élő házaspár életének gyöngédebb pillanatait mennyire itatta át a szerelmi szenvedély.”
Annyi azért gyanítható, hogy a hatalom csúcsán az idősödő házaspár magánélete meglehetősen szürke, örömtelen volt. Egyre súlyosabb egészségügyi problémák kínozták őket, egymásra voltak utalva, és nagyon szerették egymást. Kádár Jánosné 1990-ben készült fényképét nézve érezzük, milyen mély lehetett ez a szeretet. Akár meg is érinthetne bennünket a dolog, ha nem tudnánk, hogy a férj – gulyáskommunista engedékenység ide vagy oda – egy alapvetően gyenge jellemű, morálisan több ízben elbukó, vezetőként idegen érdekeket kiszolgáló ember volt, aki hatalma megszilárdítása érdekében véresebb megtorlást rendelt el, mint amit moszkvai főnökei elvártak volna.
Fotó: Kádár Jánosné férje halálának első évfordulóján a Munkáspárt megemlékezésén. Forrás: MTI
