1992-ben a marosvásárhelyi RMDSZ felhívásban kért rezet és bronzot a helybéliektől. Azért, hogy elkészülhessen a város legendás polgármesterének szobra, írták a plakátokra újsághirdetésekbe. A vásárhelyiek rézmozsarakat, többágú gyertyatartókat, kisebb-nagyobb réz- és bronztárgyakat hordtak össze és adtak be a közösbe. Mert nem volt a városban, de talán egész Erdélyben sem, aki ne tudta volna, mit jelentett Bernády György Marosvásárhelynek, a székelységnek és egész Erdélynek.

Erdély leghíresebb és legsikeresebb polgármestere volt, aki egy szó szerint poros (télen sáros) városkából szisztematikus munkával virágzó kultúrvárost épített. Nagyot álmodott, makacskodott, vitázott, érvelt, nem engedett. És megcsinálta. 

„Ruházza rám a tekintetes tanács a bizalmat, a rendelkezés jogát és a pecsétet és én egy új várost építek önöknek” – kérte a városatyák bizalmát 1902 tavaszán. Hitték is, nem is, de végül az Aranyszarvashoz címzett patika 38 éves tulajdonosának kezébe adták a kormányrudat. 

Ami ezután történt, az most, a közelgő önkormányzati választások fényében különösen tanulságos. Kezdődött minden a pénztárkönyv és a költségvetés rendbetételével, az alkalmatlanok kirúgásával. Nem számított más, csak a város érdeke. És láss csodát, Marosvásárhely már a következő évben, 1903-ban nyereséggel zárta az évet, hitelképessé vált, így megkezdődhettek a nagyobb beruházások. A Maros szabályozása, kövezés, aszfaltozás, parkosítás, a villanytelep, a gázgyár, a téglagyár és a közvágóhíd építése. Öt elemi iskolát létesített a városvezetés, közép- és zeneiskolákat, gyermekmenhelyet, még könyvtárat is. A Bolyaiak híres, de elmaradott városa nem is újjá-, inkább megszületett.

Bernády György, Marosvásárhely polgármesterének háza

A város szívében a szépséges és széles főteret kétoldalt és hosszan üzletek szegélyezték. Nyáron csíkos napernyők borultak a csemegeboltok, divatáru-kereskedések, kalapboltok bejáratai és kirakatai fölé. Aki ma ellátogat a szentendrei skanzen Erdély tájegységébe, ott két legendás épületet is lát. Az egyik Hirsch Mór nyomdája, a másik a Corso kávéház, amely Bissingenék palotájának alján üzemelt. Erdély legtágasabb főterének közepén fák szegélyezte sétaút, virágokkal beültetett, gondozott ágyások várták a helybélieket. 

A munkát reggel hatkor kezdő városvezetőt mindenki ismerte, pedig hamarosan már 29 ezren lakták Marosvásárhelyt. (Megválasztásakor a lélekszám nem érte el a húszezret.) A Maros menti kastélyok arisztokrata családjaival, a Telekiekkel, Toldalagiakkal, Keményekkel éppúgy jóban volt, mint a legendás flekkenező, a Súrlott Grádics tulajdonosaival, vagy a Dudutz-üzlet kiszolgálóival. Vitte őt a fogatán Teleki Samu, virágcsokrot készítettek a számára Möllerék virágüzletében.

Tervpályázat és költségvetési viták után megépült a gyönyörű városháza, pedig már az ötletet hányan ellenezték! Túl nagy lesz, túl drága, aggodalmaskodtak. A győztes pályázatról a borítékok felbontása után kiderült, hogy a Komor Marcell és Jakab Dezső építészpáros adta be, igaz, azt kérték tőlük, a városháza tornyát ne középre, hanem a szélre tegyék. A városháza alapkövébe minden forgalomban lévő aranypénzből tettek egyet, vagyis az alapja tulajdonképpen aranyból van. Ugyancsak Komorék dicsőségére válik a szomszédos Kultúrpalota, amely ma is minden erdélyi utazás egyik kötelező állomása. A magyar szecesszió mesterművei ezek, és bizonyítékai annak, hogy egy városvezetőnek is tudnia kell nagyot álmodni. Tegyük hozzá, hogy a kivitelezést helyi mesterekre bízták, akik fel is nőttek a feladathoz.  

Azoknak, akik aggódtak, megengedhet-e egy ekkora város két ilyen impozáns épületet, Bernády így felelt:

„Mi nem a mának építünk. A mi épületeink az eljövendő századokat, unokáink utódjait is kell szolgálják egykor.”

Aki ma bemegy a Kultúrpalotába, a bejárat két oldalán egy-egy Körösfői-Kriesch Aladár-freskóval találkozik. A bal oldalin, a székely mesemondót ábrázoló képen a művész profilból megörökítette a polgármester feleségét, Madarász Erzsébetet és örökbefogadott kislányukat, Margitkát. Pontosítsunk: a második feleségét, mert Bernádynak összesen négy házassága volt, vagyis a magánélete is legalább olyan fordulatos, mint városvezetői tevékenysége. Második feleségével 24 évig élt, és közösen adoptálták egy tűzvészben meghalt zsidó család kislányát, akit szépen fel is neveltek. Bernádynak vér szerinti gyermeke a negyedik házasságában született, 55 éves korában. Ám Györgyike egy skarlát utáni szívbetegségben tizenhét évesen meghalt. Apja mindössze két esztendővel élte túl a rajongott kislányt. Pedig Szovátán még villát is épített, hátha a jó levegő, az erős víz segít a gyereken. 

Igen érdekes epizód, hogy Bernády hosszú tanulmányutat tett Amerikába, egészen pontosan az 1911. évben. Nem sokkal azelőtt találták meg a város közelében azt a gazdag gázmezőt, melynek hasznosításához a polgármester Amerikában akart ötleteket kapni. Nem, nem luxusszállókat „tesztelt”, és nem vitte magával családját vagy barátait, ő valóban a gázüzletágat tanulmányozta. És bár használható ötletek sorával érkezett haza, az első világháború, majd az impériumváltás megakadályozta ezek valóra váltását. A város gyűjteményében szerepel egy kiskanalakból álló kollekció, címeres, emblémás, városnevekkel díszített darabok sora, és a kazettájukon az áll, hogy ezeket Bernády György gyűjtötte, amikor Marosvásárhely megbízásából tanulmányúton járt. Még ezeket sem magának tette el, vásárolta meg, hanem beadta a közösbe.

A város a legendás polgármestert a református kollégium dísztermében ravatalozta fel, és kérésének megfelelően sírbeszédek nélkül, csupán a pap szavaival búcsúztatták. A már említett szobrot, melyhez a késői, de hálás gyűjtötték a rezet és a bronzot, nem állíthatták fel a városházával szembeni dísztéren. Ott a capitoliumi farkas kapott helyet. A 160 éve született Bernády György egész alakos szobra ma a róla elnevezett téren, a Teleki-ház előtt áll.