Nem csak irodalmi ínyenceknek ajánljuk ezt az 1878-ban megjelent, társtalan magyar regényt. Társtalant mondunk több okból is: mert megjelenésekor szinte tökéletesen visszhangtalan maradt, nem épült bele az élő magyar irodalom szövetébe, és mert írójának egyetlen regénye, egyetlen ilyen léptékű nekirugaszkodása, amit talán éppen a társtalanság érzete miatt nem követtek továbbiak. Pedig kifejezetten jó regény, ráadásul korát megelőzően már-már impresszionista, már-már szimbolista, hovatovább szecessziós – a legkevésbé sem véletlen, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó 1990-es újrafelfedező kiadásának borítóját a tiszta szecesszió motívumai díszítik.

Ez az úttörés lehet mindjárt az egyik magyarázat a társtalanságra is. Tévedés azt hinni, hogy a korukat megelőző művek a legsikeresebbek. Ellenkezőleg, azok nyerik el leginkább a közönség rokonszenvét, amelyek a kor közérzületét, a zeitgeistot jelenítik meg. Dehogy látott a jövőbe Verne Gyula! Az ő regényei a nagyszerű jövőt maga előtt látó kor érzésének hű lenyomatai – más kérdés, hogy olyan tehetséggel, olyan megjelenítő erővel, ami a mai olvasót is elvarázsolja.

Társtalan volt maga Asbóth János is, eszmei értelemben mindenképpen. Pedig a családi indíttatás a közélet sűrűjébe predesztinálta. Régi nemességű értelmiségi családba született 1845-ben, felmenői között jeles papok, jogászok, köztisztviselők sorakoztak.

Édesapja, Asbóth Lajos, fiának születésekor a hadsereg nyugállományú műszaki századosa, a szabadságharchoz csatlakozva őrnagyként, majd ezredesként harcolt, a bukás előtt feltehetően tábornoki rangot nyert, bár ennek nem maradt fönn dokumentuma. A harcban való részvétel ahhoz mindenesetre elég volt, hogy súlyos várbörtönre ítéljék. A rabságból 1856-ban szabadult; János gyerekkora így apa nélkül telt. 

Innen egy különös mellékszál fut a történetben. Asbóth Lajost 1860-ban újra lefogták, majd néhány hónap múlva szabadon engedték. Csak a bécsi levéltár 1918 utáni kutathatóvá tétele után derült ki, hogy a szabadságharc hősét a titkosrendőrség a második fogság alatt beszervezte. Nem egyszerűen besúgó, hanem fizetett beugrató ügynök, agent provocateur lett, aki eredményesen dolgozott is a szervezkedő radikális ellenzék lebuktatásában. Úgy tűnik, hogy a kortársak egy idő után gyanakodtak, de biztosat senki nem tudott, az 1911-ben elhunyt író sem, ő talán nem is gyanakodott. Bár, ki tudja.

A Svájcban tanult, külföldet járt Asbóth János politikus lett, több cikluson át volt képviselő. Az egyik első teoretikusa lett a magyar konzervativizmusnak, A magyar conservativ politika címmel írt is erről egy fontos, de mára nagyrészt elfeledett kötetet. Pártember mégsem lett belőle, ahhoz túlságosan okos, önálló és becsületes volt, mondhatni társtalan a politikában is.

Mint említettük, ez az egyetlen regénye, de novellát sem sokat írt. Életművének legnagyobb része művelt és okos elemzés a világ dolgairól, még akkor is, amikor útleírásba csomagolja, vagy a Monarchia által megszállt (okkupált) Boszniáról ad bőséges áttekintést. A legerősebb nyomot mégis ez a regény hagyta a magyar művelődéstörténetben, különösen az 1990-et követő újrafelfedezése után.

Az Álmok álmodója, ahogy egy kritikusa írja, miközben túllép a korban meghatározó nemzeti klasszicizmus keretein, a szentimentális regényformát vegyíteni tudja a modernség korai dekadenciaélményével, és a konzervativizmusát a főszereplő Darvady Zoltán szubjektivitásán keresztül tudja megjeleníteni.

A szubjektivitás, a lélektani hitelesség a legfőbb kulcs az önéletrajzi elemekkel bőven átszőtt regényhez, amelyben ugyan megismerhetjük Darvady csalódásokkal teli gyermek- és fiatalkorát („nem emlékszem, hogy boldog lettem volna”), legtöbbet magáról az íróról tudhatunk meg.

Ugyanez igaz a könyv második részében elbeszélt szerelemre is, amelybe mintegy belemenekül a csalódásokkal teli főhős. Szerelme tárgya, Irma, az egyszerre ártatlan, védtelen, mégis számító és olykor egyenesen gonosz énekesnő talán az első lélektanilag hiteles nőalak a magyar irodalomban. Mindezt, ahogy egy másik kritikus fogalmaz, fájdalmasan szép zeneiségű szövegben elbeszélve. 

A legtöbb író a halála után a műveivel együtt feledésbe süllyed. Néhányan elevenek maradnak a nemzet vagy az egész emberiség emlékezetében. Asbóth egy harmadik csoporthoz tartozik: akiket újra és újra fölfedeznek. Az Álmok álmodója az első és az azt négy évvel követő második kiadás után száz évre feledésbe ment, ám a rendszerváltás esztendeje, 1990 új kiadással újra felfedezte (képünk erről a Szépirodalmi-kiadásról készült), négy évre rá a Régi magyar regények második kötetében kapott helyet (Unikornis Kiadó), a Válogatott művek közé sorolták 2002-ben (PPKE BTK, Kötelező ritkaságok), az Osiris 2009-ben, a Fapadoskönyv 2012-ben, a Nemzeti Könyvtár 2016-ban adta ki, a Magyar Elektronikus Könyvtárba 2019-ben került be. Éppen csak az olvasói felfedezés várat még magára. A lehetőség adva van a mulasztás pótlására.