Az amerikai álom jelképe volt? Esetleg az amerikai hübriszé? Egyáltalán: álom és hübrisz elválasztható egymástól? Annyi biztos, hogy a World Trade Center megépítése nem csupán azt a célt szolgálta, hogy befektetőket vonzzon s velük új életet vigyen a hatvanas évekre már igencsak lepukkant Dél-Manhattanbe. A „modernizáció” gazdasági érdekek mentén megfogalmazott, praktikus igényében – ha kimondatlanul is – ott rejlett egy civilizációs statement ígérete. Nem szabad elfelejteni, hogy ez mennyire újszerű történelmi helyzet volt.
Kissé erőltetett példával élve: az ókori világ hét csodáját nem „ingatlanfejlesztési projektek” keretében húzták fel. Amerika viszont eljutott a társadalmi-gazdasági „fejlődésnek” arra a pontjára, hogy a tőke szimbólumteremtő- és éltető erővé vált.
Haszonkultusz, prózai anyagiasság egyfelől, felsőbbségtudat és küldetéses kivételesség másfelől: jellegzetesen amerikai jelenség, ahogyan ez a kettő egymásba olvad, egymásban leli meg a kiteljesedését. A „világkereskedelem” fogalmát, hogy mást ne mondjunk, csak az Egyesült Államok emelhette civilizációs érték rangjára.
Voltak ennek persze régre visszanyúló eszmetörténeti előzményei, de Amerika kellett ahhoz, hogy szentesítse ezt az értéket. S ha a londoni City vagy a párizsi Défense-negyed épületszörnyeire gondolunk, nyilvánvaló, hogy ez az új civilizációs érték mára globális szinten felülírta a „nagyság” minden korábbi jelentését és formáját.
A hatvanas évek közepén, amikor a raktárokkal és piszkos üzletekkel teli Radio Row ledózerolása után a New York-i munkások hozzáfogtak, hogy felhúzzák a világ legmagasabb épületét, Amerika felfelé ment. Még dolgozott benne a háborút követő optimizmus, még hajtotta előre az emberi történelem során példátlan bőség és siker lendülete. 1973-ra, amikor átadták az épületkomplexumot, már jócskán más volt a közérzület.
A politikai turbulenciák, a vietnámi háború, az olajválság egy komorabb és zavarosabb világot vetítettek előre, s egyre kevésbé volt magától értetődő, hogy az amerikai lendület örökké kitart. Amerika persze csak ezután ért a csúcsra: megnyerte a hidegháborút.
A World Trade Center sziluettje rákasírozódott a nagy pillanatra, diadalmasan ott magasodott a történelem végének sziklaszirtjén. Idézzük fel a Reszkessetek, betörők tátott szájjal fényképező Kevinjét a tetőkilátóban vagy éppen a Jóbarátok vágóképeit. Amikor aztán összeroskadtak a tornyok, az nem Amerika történelmi korszakának végét jelentette, mint sokan ma is szeretnék hinni (már csak azért sem, mert felemelkedő vetélytársai a nemzetközi rendben inkább tekinthetők „civilizációs epigonoknak”: nem a közös élet valamilyen jól körülhatárolható alternatíváját testesítik meg, hanem az amerikai kísérlet kevésbé kifinomult változatait).
Amerika értékei globálisak, uralmukat érdemben nem veszélyezteti semmi. De hogy még egy olyan kolosszális jelképet képes lesz-e adni a világnak, mint amilyen a World Trade Center volt, már nem biztos.
Sokatmondó, hogy a One World Trade Center, amit az ikertornyok helyén 2013-ra felhúztak, semmiféle szimbolikus jelentést nem hordoz, a legtöbb ember fényképről valószínűleg fel sem ismerné.
Egy mifelénk kevéssé ismert, magyar fényképész volt az, Balthazar Korab, avagy Koráb Boldizsár, aki a Világkereskedelmi Központban – ahogyan az amerikai modernista építészet más ikonikus darabjaiban – meglátta és láttatta a szimbolikus jelentést, a kapitalisztikus – ha lehet így mondani – fenséget. Azt a fenséget, ami persze ma, amikor e fotókat nézve nem tudunk nem elvonatkoztatni a szörnyű végkifejlettől, vészjóslóan és nyomasztóan hat.
Az 1926-ban született Koráb eredetileg festő szeretett volna lenni, de bankár édesapja nyomására építészeti tanulmányokat végzett Budapesten. Mindamellett az apja volt az is, aki megvette az első fényképezőgépét, egy Leicát, egy visszavonuló német katonától.
Koráb a negyvenes években nyugatra emigrált, Le Corbusier, majd a finn Eero Saarinen irodájában dolgozott, s egyre inkább az épület- és modellfotózásnak szentelte magát, sorban kapta a megbízásokat, hogy örökítse meg a világ legnevesebb építészeinek alkotásait. Ahogyan egy ismerőse fogalmazott halálakor, Koráb – már csak képzettsége miatt is – értette és fotósként képes volt megragadni az épületekben rejlő szándékot, ez pedig nem gyakori dolog. 2013-as halála után ötezer fényképből álló hagyatékát a Library of Congressnek adományozta, amely az interneten remek minőségben, ráadásul szabadon felhasználható módon tette közzé a fotókat.
Fotók forrása: Wikimedia
