A zenéhez nem kell tudás – interjú Rimóczi Istvánnal, a Bélaműhely alapítójával

Miért pont Béla?

A Béla névnek különös zenéje van. Ahogy Hernádi Judit azt mondja: „Béla”, abban minden benne van. Van egy kialakult identitása. Nem Hamvas, Bartók vagy Kondor jut eszünkbe elsőre, és nem is Tarr, Pintér vagy Ágoston. Pedig juthatna…

Akárhogy is, hivatalosan idén éppen tizenöt éve működnek. Hogyan, miért jött létre a Bélaműhely?

A Tin-Tin Quartetből és a Hólyagcirkusz Társulatból is ismert Szőke Szabolcs volt a zeneszerzője, zenei vezetője egy mesedarabnak, amit Kecskeméten állítottunk színpadra, ebben az előadásban szerepelhettem először mint zenész. Akkor már négy-öt éve tanultam dél-amerikai ütőhangszeres zenét komolyabban, és a Szabi által használt hangszerek – angklung, glasszofon, forgatható gégecső és a többi – hatalmas benyomást tettek rám.

Egészen addig színész és kongás akartam lenni, de akkor valami megváltozott bennem. Hamar kiderült, hogy ez a fajta nem hagyományos hangkeltés másokat is érdekel, és egy-két év alatt kialakult az alapfelállás. Együtt hoztunk létre sok hangszert, de ez főleg az én erősségem, a többiek a jobbnál jobb témákkal, rendes és rendhagyó zenei ötletekkel jöttek folyamatosan.

A hangszerkészítésben évekig a Medence Csoport-os Terebessy Tóbiás volt az, aki a legmesszebbmenőkig segített és támogatott szakértelmével, műhellyel, szerszámmal, mindennel – sokat köszönhetek neki.

Ez volt a cél: minél többeknek megmutatni, hogy a szokásoson túl mennyi lehetőség van még a zenében, hangszerekben, hangokban?

A kezdetekkor elektronikus zenét szerettünk volna játszani áram nélkül. Mivel egy nagyon kíváncsi, önreflektív csapat jött össze, pár év melldöngetés után rájöttünk, hogy a zene, a hangszerkészítés nem cél, hanem eszköz. Eszköze valaminek, amit akkor még mi is csak kerestünk, és jó esetben a mai napig keresünk. Varga Merse, Horváth Richárd, Krolikowski Dávid, Kopcsik Márton, Molnár Bence, Szász Dániel volt az alapcsapat, aztán páran mentek, cserélődtek a tagok, és vendégeket is hívtunk. Szegő Dávid, Iszlai Renáta, Kertész Endre később csatlakoztak, néha visszajárnak a régiek, és vannak új vendégek is; Gryllus Samu, Bakos Bettika, Hencz Kornél, Horváth Kristóf, avagy Színész Bob pompás partnerek a játékainkhoz.

A Bélaműhely akkor most voltaképpen micsoda? Kísérleti projekt? Hangszerépítő műhely? A közönséggel is állandóan játszó, közösségépítő zenekar?

Jogos a kérdésözön: ez mind vagyunk. Épp amire szükség van. Ahelyett, hogy egyvalamiben elmélyültünk volna, kiélveztük, mennyi mindenre tudjuk használni a projektet, és ez nem biztos, hogy jó. Néha hajlamos vagyok azt hinni, hogy nincs is együttes, mert ilyen sok ideje létezünk, és a magunk erejéből, állami támogatás nélkül hoztunk össze egy jó adag innovációt – ami igazából ott volt az út szélén, csak nem biztos, hogy bárkinek kellett. Nekünk igen. Nagy lehetőséget láttunk benne, ezért egy idő után fel is kértünk szakembereket – Vancsai Nelli gyógypedagógust, Kovács Petra szociológus-zeneterapeutát, Bass László szociológust –, hogy jöjjenek velünk, és elemezzék a tevékenységünket. Mert éreztük, hogy amit találtunk, az bőven túlmutat rajtunk, ezért ha átlátjuk és rendszerbe foglaljuk, akkor közkinccsé tehető. A sémák, az intézményesülés, a jól bevált, sokszor igen káros közhelyek közepette ugyanis észre sem vesszük a dolgok leglényegét, valódi természetét.

Ez esetben például mit?

Általánosan elfogadtuk, hogy a zenéhez hangszerek és hangszeres vagy énektudás szükségeltetik – ehhez mérjük magunkat, és ehhez mérnek minket is. Holott John Cage az ötvenes években úgy jött ki a süketszobából, hogy ő bizony kétféle hangot is hallott: egy magasat és egy mélyet. A tudósok elmondták neki, hogy a mély a vérkeringés, a magas az idegrendszer hangja lehetett. Nagyon leegyszerűsítve, ahol van mozgás, ott hang is van. Tehát a hangkeltés, a zene tágabb értelemben nem az ábécés hangoknál, ritmusnál és dallamnál kezdődik.

A hang a mozdulat nyomán kél, az határozza meg a minőségét, a mozdulatét meg a tudat. Ilyen egyszerű. A hangkeltéshez alapvetően nincs szükségünk semmire, sem tudásra, sem értelemre.

A tér és idő adva van, és a bennünk lévő szükségszerű vágyódás is.

Vagyis állandóan zenélünk akkor is, ha nincs róla tudomásunk?

Pontosan. Nem kell hozzá tudatosság és hangszer. Ma már az alternatív zenei módszereknek is megvan a maguk didaktikussága. Nem az elképzeléseink szerint kell oktatni, hanem észrevenni az eleve meglévőt, és megteremteni a feltételeket, hogy az kibontakozhasson. Téveszme, hogy valakinek nincs hallása vagy ritmusérzéke. Akkor vele mit kezdünk? Elküldjük rajzolni? Aki meg a rajzon hasal el, az mehet zenélni? Így éljük le az életünket? Vagy létezik alternatíva mindenkinek?

És létezik?

Persze. Ráadásul végtelenül egyszerű. Önkéntelen hangkeltésnek hívják, és bárki által elérhető.

Rimóczi István micsoda-kicsoda a leginkább ebben a hangkeltésben? Zenész vagy hangszerépítő?

Talán a legkevésbé zenész, ahhoz annyira nem értek, de nagyon szeretem. A zajt nem szeretem, nem bírom sokáig. A hangszerépítés addikció, isteni szerep, teremtés. Végtelenül kegyes adomány az élettől. Megnyugtat, és összekapcsol magammal.

„Ha nem foglalnak le, csinálok napi három hangszert”, ahogyan egy interjújában mondta. Hogyan kezdődött ez a dolog?

Gyerekként doboltam kicsit fúvószenekarban, de hangszereket nem készítettem. Apám tanított fűzfa sípot faragni még óvodáskoromban. Sok komplex vagy monumentális tervem van fiókban, öröm, ha néha jön valaki, ad egy csomó pénzt – hahaha –, és megkérdi, hogy mit szeretnék csinálni. Ritka dolog, de néha van benne részem, ez afféle magzatvízélmény. Úgy gondolom, hogy ha egy fejlődő és nem visszafejlődő társadalomban élhetnénk, akkor az emberek kreativitásának teret adva csodálatos élet részesei lehetnénk.

Az ön kreativitásának azonban, úgy látszik, nincs határa: a biciklihajtókartól az olajoshordón át a számítógép klaviatúrájáig minden hangszerré válik a kezében. Ha meglát valamit, rögtön tudja, mi lesz belőle?

Nem. Meg kell ütögetni, bele kell fújni. Ha hulladéknak látszik, ha koszos, akkor is. Vannak nagyon jó dolgok, de van, amit ott kell hagyni. Lehet gyakorolni az elengedést.

Biciklidob, gettómarímbula, bikeofon, hangburger – néhány emblematikus bélaműhelyes hangszerszám, amelynek már a neve is beszédes. Ezek hogyan születtek meg?

Mind az emberrel egyidős hangkeltő mechanizmusokból: húrokból, csövekből és membránokból állnak. Az emberi test is csupa cső, húr és membrán. Egy épület is csupa cső, húr és membrán. Nem találtunk fel semmit, csak ezeket a mechanizmusokat alkalmazzuk a körülöttünk lévő, általunk elérhető tárgyakra. Veszélyes lehet, ha az ember mindezt a kreativitása tükreként értelmezi, és nem veszi észre, hogy mindent kitaláltak már. Legalább kétszer.

Eszerint bárhol és bármiből lehet hangszer? És egyáltalán, minden hangszernek számít, aminek hangja van?

Igen, bárhol bármiből lehet. Persze a hanghoz kell levegő, de arra nekünk is szükségünk van. Mondhatjuk, hogy földi körülmények között egészséges emberi testben nem élhetünk meg teljes csendet. Mozgás és levegő: ez a hang apja és anyja. Hogy mi számít hangszernek, azt pedig mi döntjük el. A hagyományos vagy klasszikus értelemben vett hangszereket évszázadokig tökéletesítették és tökéletesítik a mai napig. De mi a helyzet a tökéletlen dolgokkal? Egy végtelen játékról van szó, végtelen számú hangkeltő eszközzel és hanggal.

A Bélaműhely ilyen értelemben visszatérés a gyökerekhez? Amikor az ember még nem kottafüzetekbe írva „gyártotta” a zenét, hanem természetesen volt jelen az életében?

Vannak olyan elméletek, amelyek szerint az ember zenei pályafutása a földön a vokális minőségekkel kezdődött. Szerintem nem sokkal később valaki egy edénnyel vagy egy fegyverrel beszállt a zenébe. A mozgáshoz kötődő hang és annak pulzálása, ciklikussága szükségszerűen jöhetett létre, bár nem vagyok sem antropológus, sem zenetudós, ez csak vélekedés részemről. Középső csoportos óvodásoknál, de már korábbi szakaszban is megfigyeltem, hogy a puszta mozgás is örömöt jelent nekik. Hát még ha a mozgás hangban teljesedik ki, az maga a mámor.

A modern pszichológia úgy tartja, hogy a hangoknak tudatmódosító hatásuk van.

Letesszük az általunk megépített hangszereket bárhova, nem mondunk semmit, és az emberek tíz perc múlva csüngenek rajtuk. Megy a legális tudatmódosítás mellékhatások nélkül. Ha zongorát vagy gitárt raknánk ki, akkor valamiféle előképzettséget feltételeznének, azaz hamar felmerülhetne bennük, hogy a hozzá nem értésük miatt kudarcot vallhatnak, megszégyenülhetnek. Papírdobozokon, csorba fémtárgyakon, összeeszkábált hangkeltőkön viszont mindenki tud játszani.

A civilizáció története során a társadalmak, a művészetek és intézményeik határt szabtak annak, hogy mi a hangszer és mi a zene.

Bár sok jó hozománya lett ennek, azt kár lenne tagadni, hogy jelentős pusztítással is járt. Sokan kimaradtak és kimaradnak a mai napig a hangkeltés ösztönös megéléséből. A zene rég elvesztette ősi jellegét, azt, hogy valóban mindenkié legyen. Elengedhetetlenül fontos, hogy lehetőséget teremtsünk a visszatanulására. A mágián túl minden egyes embernek önismeretet, kapcsolati eszközt, mentális egészségi támaszt adhat.

Sok éve az országot-világot járva mit tapasztal, mennyire vagyunk vevők erre a visszatanulásra, önfeledt kísérletezésre?

Amikor itthon játszottunk, számtalanszor megesett velünk, hogy az interakcióra a gyerekek voltak nyitottak, a felnőttek nem. Aztán egyszer csak mégis elénk penderült egy felnőtt, és önfeledten elkezdte vezényelni a zenekart. Ennek persze megörültünk. Később sokszor kiderült, hogy a játékos német, holland vagy épp szlovén. Máshogyan szocializálódtak, mernek önmaguk lenni és játszani. Azt mondom, mernek, pedig ehhez nem is kell bátorság. Mersz játszani? Már a kérdés is hülye.

A gyerekek viszont mindig mindenhol veszik a lapot?

Ők mernek játszani, később gyávulunk csak el. Sok helyen megfordulunk, a látogatóink, ha gyermekekről beszélünk, két és tizennyolc éves kor között értendők. Az interaktív programok mellett – Hangszercsépelő, Karmesterjáték – van egy állandó workshopunk is Hangszerkészítő műhely néven. Ebben három különböző eszközt készítünk egy óra alatt. Ilyenkor csomókat is használunk, amiket a gyerekek maguk kötnek. Vagy épp nem kötnek.

És ez mit árul el róluk?

Rengeteg mindent. Felmérhető például, hogy az egyszerű csomók kötésében bizonyos korosztályok és földrajzi területek között milyen eltérések vannak, kinek milyenek a koordinációs és manuális készségei. Van, hogy egy osztályban kilencven százalék megköti a dupla csomót, de valaki, valakik nem. Lehetséges, hogy utóbbiak otthon kevesebb figyelmet kapnak, talán apa nélkül nevelkednek, vagy a nagyszülőktől távol élnek; nincs funkcionális tréning, vagy elmismásolják. Dupla csomót kötni nagyon egyszerű dolog, mégis előfordul, hogy tizenkét -tizennégy éveseknek sem megy. Ha viszont szeretnéd, hogy legyen egy hangszered, akkor mindent megteszel azért, hogy elkészítsd – jó motivációs eszköz e készségek fejlesztésére. Közben a gyerekekkel észrevétlenül tanuljuk az egymásnak való segítségnyújtást, és gyakorolják, gyakoroljuk együtt a türelmet is.

És mi haszna van a Karmesterjátéknak?

Az előbbinél jóval mélyebb és sokrétűbb dolgot képes feltárni ez a minden ízében lendületes és valamiféle zsigeri vágyból táplálkozó, ősi játék. Figyeljenek rám, irányíthassam a többi embert, a mozdulataim nyomán hangok hullámozzanak. Nincs benne beszéd, nincs a beszéd nyomán keletkező rengeteg félreértés, harc és játszma. Mozdulat van, meg a mozdulat visszatükröződése.

Mindezek mellett színházi előadásokhoz is írnak zenét, illetve kísérik őket. Ezt hogyan képzeljük el, ha nincs kotta?

Színházi zene esetében nyilván kevesebb helye marad az improvizációnak. Ilyenkor inkább témák vannak, amelyeket megjegyeznek a játszók, és az adott jelenet alá vagy jelenetek közé tagolják időben. Ezeket akár le is lehetne kottázni, de nem szoktuk, mert nagyon egyszerűek. Óriási élmény, hogy a közelmúltban játszhattunk az Artus Stúdió Kérész művek című előadás-sorozatában. Ott reggel nyolctól dolgozunk egy előadáson nyolc -tíz másik résztvevővel, színészekkel, táncosokkal, performerekkel, este nyolckor meg előadás. Ennyi idő alatt kellett összehozni tíz -tizenkét jelenet alá a zenét és az átkötéseket. Időnként előfordul, hogy nincsenek konkrét témák, csak hangulatokat adunk meg. A pluszadrenalin aztán belebújik a zenébe – áldásos állapot zenésznek, hallgatónak egyaránt.