„Műhelyt, művet a múlás elsodor,
de nem övé néhány nagy pillanat,
amely egésszé válva kiszakadt
tér, idő koordinátáiból,
mert nem nézvén égi, földi szavakra,
egy ember teljes magát kimondhatta”
(Keresztury Dezső: Mezey Máriának)

Sok minden egyszerűbb lenne, ha egyetlen napra megnyernénk azt a perspektívát, amit majd az időskor keresztje alatt fogunk, ha megéljük. Nemrég egy esztergomi szeretetotthonban jártam, az onnan hozott történetek összegződtek bennem ebben a mondatban. És most, Mezei Mária halálának évfordulóján, életrajzába, az egykori házában raktározott emlékek közötti kutakodásba merülve még hangsúlyosabb ez a mondat. Talán azért, mert ez a ház mintha az ő egyszemélyes szeretetotthona lett volna, kilátással a János-hegyre – és a halálra.

„Egy ember teljes magát kimondhatta”

De mielőtt a múltba merülnék, vissza még egy esztergomi történethez. Az otthonban hagyomány, hogy karácsonykor készítenek az idősekről egy papíralapú fényképet. A kezükben táblát tartanak, egy-egy szó, egy üzenet áll rajta. Ezt ajándékozzák a családjuknak. És hogy mit üzen egy életével eltelt ember az örökkévalóság előszobájából? „Szeressétek egymást.” Például ennyit.

Az egyik legnagyobb, tehetségéhez mérten hivatalosan soha el nem ismert magyar színésznő, Mezei Mária tábláján talán ez állt volna: Béke. Az utolsó szó Babits Mihály Zsoltár gyermekhangra című verséből. Az utolsó szó, amit legutolsó nyilvános szereplésén, 1980-ban kiejtett, mint valami meglelt kincset. Kiszakította magából és közénk szórta. 

„Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.
Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke!”

Fulladt, alig kapott levegőt, hiszen súlyos légzési nehézséggel járó betegsége miatt akkor már tíz éve nem állt ki emberek elé, budakeszi háza elé sem ment ki. Az ágyhoz és egy oxigénpalackhoz kötve várta a megkönnyebbülést. A vers után megszólalt még pár szóra, szabadkozott, mit keres most „ez a tönkrement hangszer” mégis a színpadon. Utolsó mondata hát ez volt: „Így kell végezni, azt hiszem, az embernek a dolgát, igen.” Végezni, bevégezni. 

Az egészre érzékeny „valaki”

Egy évvel később, 1981-ben jelent meg az életéről, a pályájáról szóló Vallomástöredékek című könyv. A borítón egy gyönyörű fiatal nő profilja és lefelé ívelő vonásai. Nagyanyám vonásait idézi, akit történetesen szintén Mezei Máriának hívtak (a színésznőt Mezey családnéven anyakönyvezték, de a Mezei vezetéknevet használta), nem Kecskeméten, hanem egy másik alföldi városban, Cegléden született néhány évvel később, és éppúgy elvesztette újszülött csecsemőként az édesanyját, ahogyan névrokona, akiről nem egy kritika leírta: a színpadra lépése pillanatától lehetett érezni, „valaki”.

Nem is tudom, mi vonzott benne mindig is, annak ellenére, hogy épp csak megszülettem, amikor ez a „valaki” átlépett „valahová”. Talán a felismert nagyanyai névazonosság, talán a megkerülhetetlenség, ha a 20. század nagy női alakjairól van szó, talán az, hogy Budakeszire költözve belebotlottam a házba, ahol megnyugvást keresett és lelt végül. Talán mindezek együtt. Az egyetemes emberség, a megismételhetetlen, mégis univerzális, a bárki élőt érhető érzések felfoghatatlan spektrumát magában foglalni képes, az egészre érzékeny „valakiség” leginkább. 

Kisujjból kirázhatatlan teljesség

Vendégségbe készülök valakihez, aki fizikailag nincs már ott, de ez a lényeget tekintve mindegy. A találkozás a maga után hagyott űrben is létrejöhet. Készülök hát, böngészem az életrajzot. Csak címszavak szintjén is olyan mélyen szív- és gyomorfacsaró, hogy hosszú percekre kiszakít a tér-idő koordinátákból.

Volt itt minden. Félárvaság, háromévesen megélt földrengés, apai tekintély, harc és áldozatok a színésznői álomért, abortusz és meddőség, beérett sztárság és ennek szertefoszló illúziója, lélekszaggató titkos szerelem Márai Sándorral, színüket váltó diktatúrák és címkék, „zsidóbarát”, „polgári, klerikális kacat”, tátrai menedék és az ott a kezébe nyomott Újszövetség, szovjet katonai vallatás, kitiltás, hosszú évek partvonalon, éjszakai bárok füstjébe énekelt zsoltárok, színpadi szívgörcs és klinikai halál, csak azért is másodvirágzás, betegeskedés és visszahúzódás Budakeszin.

1946-ban színpadi szívgörcse után magyarázkodni kényszerült. „Azért lettem színész, egészen, a homlokomtól a talpamig; s úgy érzem, odaadtam mindent, az életemet. Elég baj, s arra csak én fizetek rá, hogy nem tudom ezt a teljességet csak úgy kirázni a kisujjamból.” Két évre rá, 1948-ban egy jóvágású, mindössze tizennyolc éves fiatalember megszólította az utcán. Hamar a tárgyra tért: „Értse meg, azért születtem, hogy magára vigyázzak, hiszen hároméves gyerek.” A lánykérő az akkor tizennyolc éves Lelbach János volt. Hét évig kísérte ezután bálványát, „mint egy hűséges szép, nagy kutya”, írta aztán Mezei Mária. 1958-ban házasodtak össze, kapcsolatuk regénybe illene. Mindenesetre János volt az, aki Budakeszin Mezei Máriát a haláláig kísérte, ápolta, szerette. 

A lenyugvó nap háza

Petőfi utca 18., Budakeszi. Ide jártak néhanapján riporterek az ágyhoz kötött színésznőhöz a hetvenes években. Itt nyílt meg Mezei Mária számára folyamatos fulladással küszködve, könyvei, tárgyai, macskái között, kertje csendjében, férje kitartó gondoskodását élvezve az perspektíva, amelyet csak az időskor keresztje nyithat meg. Vallomástöredékek című könyvét is itt írta, összegezte. A házhoz az ötvenes évek közepén, mellőzöttsége mélypontján, az idős tulajdonosoknak felajánlott életjáradék fejében jutott hozzá, de csak később, egészsége megromlása után költözött végleg ide. 

Egy riporter így írt a házról: „Földszintes falusi ház, olyan, amilyen száz meg száz más ház a falvakban. A kapun túl azonban különös levegő csapja meg a látogatót. Antik bútorok, sok jó könyv, szobrok, képek. Verandájáról szép kilátás nyílik a János-hegy nyugati lejtőjére. Kis kertjében gyümölcsfák, virágok és állatok.”

A ház ugyan most is áll, állagát óvják, de a teljes felújításra évtizedek óta nincs elég pénz. Nincs nyitva a nyilvánosság számára, csak az fut bele a ház falára szegezett emléktáblába, aki erre sétál. Odabent a tapéta a régi, a tárgyak halomba raktározva várják a méltó jövőt. Találunk grafikát, fiatalkori portrét, bútorokat. A fotelt, amelyben egyre gyengülve hosszú éveken át nézett farkasszemet a közelgő halállal. A kertben síremlékeket, szeretett macskái emlékét. 

Elképzelem itt egy pillanatra a hetvenkét éves, jó ideje szinte szerzetesi magányban élő dívát, ahogyan ezeket a sorokat fogalmazza 1981-ben, könyve megjelenésének évében:

„Drága jó Apám! […] Az alap Titkot: szeretni egymást és szeretni az embereket, Ti ültettétek génjeimbe Anyámmal […] Anyám, olyan fáradt vagyok, takarj be ezzel a puha felhő dunnával, ami a kecskeméti nagymama emeletes ágyán dagadó dunnára hasonlít, csókolj meg és simogass egy kicsit. Apám, fogd a kezem… Halljátok a Dalt?… Akkor fújjuk el a gyertyáinkat és aludjunk… Mindenkinek szép álmokat.”

Lent a kert alján szüntelenül jár a szél. Egy zsoltár hangját viszi.