Szöveg: Bencsik Gábor
FOTÓ: SÁTORALJAÚJHELYI FIÓKLEVÉLTÁR
Mint egykor az út menti csárda, úgy fogadja az országúti benzinkút a pár percre megálló utazókat. Igaz, most minden gyorsabban zajlik, mint régen, begördülnek az autók, mindenki kiszáll, odabent mosdó, kávé, valami harapnivaló, fizetés, tíz perc sem telik el, már indulnak tovább. Én sem időzöm hosszabban úton Sátoraljaújhelyre, a megőrzött múlttal, a történelemmel való találkozásra. Mire odaérek, ebből a rövid pihenőből is múlt lesz, hiszen az életünk minden perce a jövőnek a múltba fordulása. Bár ezt a kávézásnyi idődarabot aligha őrzi meg bárki is.
Pillantás a megőrzött múltba
Ahova tartok, ott viszont elvarázsolóan gazdag tárházára számítok a megőrzött múltnak. Rövid út után, végigautózva a trianoni térképrajzolók rideg önzéséből idevont határ mentén (odaát, a Ronyva túlpartján hivatalosan a Slovenské Nové Mesto nevet viseli a város elcsatolt harmada), megérkezem a széles kapus házaival otthonosságot sugárzó, sétálóutcává alakított főtérre.
Itt áll az inkább klasszicista, mint barokk arányokat mutató városháza, amely Zemplén vármegye székházának épült a 18. század második felében. Már amikor épült, ide tervezték a vármegyei levéltárat, amely az egyik emeleti szárnyban kapott helyet. Oda tartok, ott vár Oláh Tamás levéltáros. Önálló Zemplén megye már nem létezik, az egykor vármegyei levéltár is az új rendbe illeszkedik: az egységes intézménnyé szervezett nemzeti levéltárhálózat megyei részlegének fiókintézménye, Oláh Tamás osztályvezetőként irányítja.
Szokásos irodai munkaszobából nyíló, súlyos kovácsoltvas ajtót tár ki a vendéglátó, és odabent rögtön megpillantom a megállított időt. Itt vagyunk hát, abban a teremben, ahol Kazinczy Ferenc dolgozott tizenegy éven át, annál az asztalnál, amelyre az iratokat kirakta, annál a széknél, amelyen munka közben ült. Erős kísértést érzek, hogy egy pillanatra beleüljek a nevezetes székbe, de gyorsan elhessentem a gondolatot. Micsoda tiszteletlenség! Dolgozni persze bele szabad ülni, nem dísznek van itt, a régi iratok kutatóit szolgálja ma is, ahogy két évszázada mindig. De Kazinczyt játszani benne, ez méltatlan lenne a nagy irodalmárhoz.
Minden ízében híven őrzi ez a levéltár az évszázados múltját. A falak, a bútorok, a sokezernyi irat a mohácsi vésztől egészen a szabadságharcig, mert az annál fiatalabb dokumentumoknak másutt van az őrzési helyük. Aki ide belép, pontosan azzal a látvánnyal találkozik, amivel például Kossuth Lajos, aki, mint tudjuk, a zempléni megyeházán kezdte politikusi karrierjét, és aligha kétséges, hogy megfordult ezekben a termekben. Ahogy az idősebb Andrássy Gyula is, akinek első politikai jellegű felszólalása Zemplén vármegye 1844. szeptember 25–27-ei közgyűlésén hangzott el itt, a megyeházán.
Semmihez sem hasonlítható élmény ilyen tökéletes teljességgel megmerítkezni a múltban, átemelni azt a jelenembe – vagy inkább a jelent röppentve vissza a majd két évszázaddal ezelőtti időbe? A látogatót latin nyelvű felirat köszönti: Hic mortui vivunt et muti loquuntur – itt a holtak élnek, és a némák beszélnek. Így van valóban, eleven sorsokat őriz a polcokon és fiókokban sorakozó rengeteg irat, az értő olvasó számára érthetően elbeszélve őket.
Különös belegondolni, hogy még Mária Terézia volt Magyarország királynője, amikor a zempléni levéltár első két terme, amelyben most állunk, elkészült. Az emlékezet a hely szelleméhez illő módon megőrizte annak nevét is, aki a szekrényeket készítette az iratcsomók rekeszeivel, akkori szóhasználattal loculusaival. Speck József újhelyi asztalos volt a barokk berendezés mestere, a vasajtót és az ablakok vasalását Olasz Sándor kovács gyártotta, szolgálnak azóta is hibátlanul. A polcokat takaró fekete vászonlapok, amelyek első pillantásra olyan jellegzetessé teszik a zempléni levéltárat, kissé később kerültek oda. A számok rajtuk a polc azonosítására szolgálnak, a P betű a polc rövidítése, igazából a pócz szóé, ahogy néhány helyen olvasható.
Ezek azok a termek, amelyekben 1820-tól 1831-ig Kazinczy Ferenc dolgozott a vármegye napidíjasaként, naponta gyalog téve meg az utat a közeli Széphalmon álló házától idáig és vissza. Gondos, fegyelmezett kézírása rengeteg iraton olvasható, az általa írt lajstromok egész köteteket töltenek meg. Fut a tekintetem a sorokon, és lehetetlen nem megidéznem a férfit, aki írta őket. A holtak élnek, és a némák beszélnek, a múltból Kazinczy Ferenc beszél hozzám, az író. Megilletődve hallgatom.
Nem tudom, élt-e valaha magyar ember, akiben kitartóbb, hatalmasabb, nemesebb akarat munkált volna nemzete javának kiküzdésére. Az írásban, az irodalomban látta azt a pályát, amelyen a sikert kivívandónak látta, ezért aztán levelezésbe kezdett Magyarország minden számba vehető irodalmárával, írt és fordított maga is, folyóiratokat alapított, de legfőképpen és mindenekelőtt levelezett, bírált, dicsért, szervezett. Közben szerelemmel házasodott, ami nem volt általános akkoriban, és pereskedett az örökségéért, ami viszont annál általánosabb volt.
Ma már a magunk örömére nem olvasunk Kazinczyt, alkotói teljesítményének élvezetét meghagyjuk az irodalomtörténészeknek. Igaz, a kortársai közül sem sokat forgatunk, talán még Csokonait és Berzsenyit, ők ketten átléptek a maguk idejéből az irodalmi halhatatlanságba. De tiszteljük Kazinczyt, és hálásak vagyunk neki, amiért fővesztésre ítélve, kegyelemből várfogságot elszenvedve, fokozatosan elszegényedve sem hagyott fel a kultúraszervező munkával. Kazinczy nélkül talán Vörösmarty sem lett volna, meg Petőfi, Arany sem.
Oláh Tamással újabb és újabb lapokon olvassuk Kazinczy keze írását. Egy iratcsomón, amelyben a Zemplénben honos Szentmarjay családról esik szó, a legfelső lap alján a levéltáros különös bejegyzést mutat. Kazinczy szépen formált betűivel ott áll, hogy Szentmarjay Ferencet 1795. május 20-án a Martinovics-perben hozott ítélet alapján kivégezték. Az egykori elítélt, akkor a vármegye jóvoltából napidíjas levéltáros akár az állásvesztés kockázatát is vállalva így örökítette meg jakobinus sorstársának emlékét az utókornak.
Hogy Kazinczy szerette és becsülte a levéltárosi munkát, a saját szavai is elárulják. Egy helyen így írt: „Igen számos, igen nagy tekintetű írásaink vagynak, ezek nem egyedül a megye, nem egyedül a haza, hanem az egész emberiség kincsei, s a később idők Kovachichai s Horvát Istvánjai innen szednek majd fényt régibb történeteink homályainak felvilágosítására.” Ezt a fényt azóta is szedik minden korok történészei, felkutatva a régi iratokban mindazt az információt, ami a múlt jobb megismeréséhez hozzásegít.
Erdélyi kopót, ezt a hungarikum kutyafajtát tartani nem a világ legkényelmesebb dolga. De nem csupán szabadidős tevékenységet jelent, sőt elsősorban nem azt. Mint történész szerzőnk írja: a kopótartás igazi lázadás a mai korszellemmel szemben.
A huszadik század második felében gyökeresen átformálódtak a női szerepek Magyarországon: egyszerre érvényesültek az emancipációs törekvések és a „szocialista erkölcs” főszerkesztői cikkekben közvetített normái. Tóth Eszter Zsófia történésszel beszélgettünk.
A szakirodalomban sokszor nyilas seregletként intézték el a hetvenöt éve a bajorországi Altöttingben összeülő emigráns országgyűlést, ez a minősítés azonban nem felel meg a valóságnak – még ha az ideiglenes államfőnek választott kisbarnaki Farkas Ferencnek a háborúban játszott szerepe körül valóban sok a kérdőjel.
Biszkuban még ahhoz sem volt fantázia, ravaszság, ambíció, temperamentum, hogy magasabb posztra képzelje magát, mint ahova helyezték.
Régen nem volt kérdés, ma egyre gyakrabban az, hogy jó-e, helyes-e fogságban élő állatok kertjét fenntartani. Félek, hogy idővel a nemleges válasz győz majd, én viszont meggyőződéssel mondok igent.
A Budapesti Értéktőzsde volt elnöke az első világháború századik évfordulója kapcsán hatalmas vállalkozásba fogott: bejárta és megörökítette a hadszíntereket Ypres-től Csingtaóig, a Falkland-szigetektől Pápua Új-Guineáig, hogy különleges kivitelű könyvben láttassa a harcok valóságát.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
