Óvodás lehetek, talán még az sem, megyünk apai nagymamámmal kézen fogva a Városligetben, az állatkert kerítése mellett. Ennyi az emlék. Nekem különösen kedves, mert ez az egy van a nem sokkal később fiatalon meghalt, addig messze vidéken élő nagyanyámról. Arra már csak következtetni tudok, hogy az állatkertbe tartottunk akkor, hiszen minden nagyszülő elviszi az unokáit oda azóta is.

Nemcsak ezt, sok más, teljesebb emléket is felidézni indulok a Fővárosi Állat- és Növénykertbe. Megváltom a jegyemet, a két kőelefánt őrizte kapuban az ellenőr kezeli, és már bent is vagyok. Három út áll előttem, a balról eső a nagy tó mellett visz a Pálmaházhoz, szemben a fókákhoz jutok el, jobbról az Elefántház irányába mehetek. Arra indulok, ahogy évtizedek óta mindig. A hűvös időben kevés a látogató, a korösszetétel azért a régi mintát követi: tizen- és huszonéves fiatalok párban vagy csapatban, szülők kisgyerekekkel, nagyszülők kisgyerekekkel.

Miért vonzódnak úgy a gyerekek az állatokhoz? Sorstársaiknak érzik őket, mert hozzájuk hasonlóan ki vannak szolgáltatva a felnőttek akaratának? Vagy mert az állatokba bele lehet képzelni minden vonzó emberi tulajdonságot? Mert gyakran még a gyermeki akaratnak is engedelmeskednek, hagyják, hogy játsszanak velük, a gyerekeknél is gyerekebbek? Ez mind lehetséges, de biztosan nem elegendő indok. Inkább valami természetközeliség rejtőzhet a jelenség mögött, a gyerekek magától értetődő otthonossága a természet világában, füvek, fák, madarak, háziállatok között.

Még általános iskolába jártam, amikor először volt éves bérletem az állatkertbe, biológiaversenyen nyertem, nagyon büszke voltam rá. Egész délutánokat bolyongtam át az akkor még sokkal kisebb parkban, megszokott útvonalon. Jobbra indultam mindig, balról elhagyva a Bambi-házat (most a makik laknak benne), aztán a szarvasok kifutóját (ma az emberszabású majmok élnek ott), és megérkeztem a gyönyörű Elefántházhoz. Előtte a medencében vízilovak tátották hatalmas szájukat, várva a beledobált perecet. A benti, erős szag ma is az orromban van.

Akkor nem gondoltam rá, de ma már tudom, hogy az állatok látványán kívül különleges építészeti időutazást is kínál ez a mi budapesti állatkertünk, megidézve a századelőt. Az Elefántház valóságos világcsoda, a keleti díszítőelemeket is megjelenítő magyar szecesszió remekműve, bármely világváros büszkén mutogatná. A sors különös szeszélye folytán még egy ékszerépület keveredett a mára megújult állatkertbe, a meseszép körhinta, száz évvel ezelőtti időket idéző nevén: ringlispíl, hófehér hintókkal, tarka lovakkal, harsonás angyalokkal. Aki felül rá, a festett mennyezet alatt három röpke percre a boldog békeidőkbe álmodhatja vissza magát. Én most nem élek az alkalommal.

A Kós Károly és kortársai tervezte házak legtöbbje megvolt gyerekkoromban is, és ami elpusztult, mára újjáépült, sokkal nagyobb életteret hagyva az állatoknak, mint amekkorában korábban volt részük. Jól emlékszem például a nagymacskák régi házának szűkös ketreceire, amelyekben fekete párducok és jaguárok járták végtelen útjukat a rácsok mentén. Hosszan elnéztem a nemes állatokat, és sajnáltam őket. Ma már az ilyen körülmények elképzelhetetlenek, kevesebb állatra jut sokkal tágasabb tér.

A Zsiráfház, a volt igazgatósági épület is újra a régi, a háborúban rommá lett eredeti helyén emelt kockaházat lebontották, amit ma látunk, éppen olyan, amilyen az elpusztult épület volt. A zsiráfoknak tágas udvaruk is van, lassú léptekkel ott jönnek-mennek, fejüket az égi magasságból lehajtva várják a feléjük nyújtott perecet.

A szavanna antilopjai és zebrái ma is Széchenyi Zsigmond és Kittenberger Kálmán vadászkönyveit idézik föl bennem. Azt hiszem, az én korosztályomban, a hatvanas-hetvenes években nem sok fiú akadt, aki ne olvasta volna ezeket. Tökéletes volt az általuk nyújtott illúzió, olvasás közben ott voltam magam is az afrikai szavannán, a rekkenő hőségben vagy az esti tábortűz mellett. A mai fiúk olvassák ezeket a könyveket? Nem tudom.

A medvék sora is olyan, mint ötven éve, a nagy mackókat pont úgy csodálják. Egyszer éppen etetésre értem oda, „Hans, auf!” – kiáltott a gondozó a medvére, az két lábra állt, úgy várta a falatot. Tehát Hans, gondoltam, biztosan Németországból érkezett. A legtöbb lakó nem vadon született, hanem valamelyik állatkertben. A világ állatkertjei folyamatosan cserélgetik a náluk született szaporulatot, Hans is így kerülhetett hozzánk.

Régen nem volt kérdés, ma egyre gyakrabban az, hogy jó-e, helyes-e fogságban élő állatok kertjét fenntartani. Félek, hogy idővel a nemleges válasz győz majd, én viszont meggyőződéssel mondok igent. Az állatkert természetközeliségre tanít. Úgy gondolom, hogy a vadászat is, de innen messzire kanyarodna a gondolatmenet, inkább folytatom az utamat.

Mindent nem lehet egyszerre sorra venni, nem is kell, inkább vissza kell térni egy másik napon. A Bagolyvárba mégis fölmegyek. Élt itt egykor egy „barátom”, apró ketrecében egy foltos hiéna. Mindig meglátogattam, nevet is adtam neki; szervusz, Bandi, így köszöntöttem. Ott élt szegény csúnya állat magányosan, ezért esett meg rajta a szívem. Az ember, ha többször jár az állatkertbe, biztosan talál ilyen barátokat. A kislányomnak egyszer támogatói örökbefogadást ajándékoztam, egy kisebb összeggel lehetett ezt a jogot megszerezni, járt is aztán a kis fekete kutyához szorgalmasan.

A legnagyobb sztárok mindig a majmok. Jó ideje már külön házuk van az emberszabásúaknak, hatalmas üvegtáblák mögött láthatók a gorillák, az orangutánok, ha tehetik, kint vannak a kifutóban. A kicsik hintáznak, rongyokkal játszanak, az öregek naphosszat kushadnak valami rongy vagy kartonpapír alatt. Kicsit arrébb a majmok szigete, örökké jövő-menő társaság, órákig lehet bámulni őket. A fókáknak is mindig közönségük van, szakadatlanul produkálják magukat, fölöttük a jegesmedvék csorgó nyállal nézik, ahogy úszkálnak.

Innen a madarak következnek. A színes fácánok, a jól ismert hazaiak, aztán ezüstösek, aranyosak, mintha direkt gyönyörködtetésre alkotta volna őket a Teremtő. A nagy röpde, amelyben hol sasok suhogtatják a szárnyukat, hol színes papagájok, most éppen kék-sárga arák. Ezek is gyönyörű madarak, az ember szívesen tartana belőlük otthon. A régi Madárház most éppen Ausztrálház, az apró madarakat másutt kell keresni. Nincs meg kisfiam egykori kedvence, a magyar tanya sem a szekérrel, istállóval, góréval, tehénnel és szamárral, változnak a dolgok.

A Pálmaházat most kihagyom, majd legközelebb. Inkább leülök egy padra a nagy tó partján, bámulom a vízimadarak nyüzsgő életét. A fákon egész kormoránkolónia fészkel, ezek vadmadarak, önszántukból költöztek a biztonságba és bőségbe. Lassú röptű gém száll le a vízbe hajló ágra, amiről csobbanva veti le magát egy teknősbéka. Vadkacsák szerelmi bonyodalmainak válok szemtanújává: a színes fejű gácsér szárnycsapkodva veri el tojójának kéretlen udvarlóját, de a tojó sem rest elzavarni az arra keveredő másik tojót. A pár kitart egymás mellett, itt raknak majd fészket, itt nevelik föl a kicsinyeiket a látogatók örömére.

Hűvösödik az idő, mindjárt záróra, menni kell. Ma is csak egy kis részét láttam mindannak, amit elterveztem, nem baj, majd visszajövök, nézelődni, emlékezni, új emlékeket gyűjteni. A budapesti állatkert igazán alkalmas hely erre.