Régóta ismert dolog, hogy a fordítás nem egyszerűen nyelvek között munkálkodik, tükrözi vagy viszi át egyiket a másikra (jelentésben, hangzásban, hangulatban stb.), hanem a kultúrák között is párbeszédet teremt. Nem pusztán a szójátékok jelentenek ezért kihívást a fordítóknak, hanem egy-egy kifejezésnek olyan visszaadása is, amelyben benne marad, hogy az adott nyelv miként gondolkodik, nem beszélve az olyan kifejezésekről, amelyek a magyarban nem léteznek. Ilyen nehézségekre látványos példákat a sportnyelv kapcsán találunk. Mivel itthon a krikett nem tartozik a népszerű sportok közé, például a test cricket kifejezésre nincs olyan magyar megfelelő, amelyből nyilvánvalóvá válna, miről van szó. A test cricket ugyanis nem próbamérkőzést jelent, hanem hosszú mérkőzéseket első osztályú csapatok között. A nyelv logikájának, gondolkodásmódjának megfontolására azért is szükség van a fordítás során, mert minden nyelv máshogy kódolja a valóságot: a spanyolban például négy van ige létezik (az általános állapotot kifejező ser, az aktuális állapotot kifejező estar, a tulajdont kifejező tener – például a spanyolok birtokolják az éveiket, nem pedig valamennyi évesek – és az általános létet kifejezőhay), az angol igeidők igen gyakran inkább a cselekvés aspektusait fejezik ki, nem pedig az időbeliséget, a németben pedig a ragozási formát alapvetően meghatározza a névszók nyelvtani neme.

A nyolcvanas-kilencvenes években igen népszerű paródiafilmek (Csupasz pisztoly; Nagy durranás) egyik legfőbb humorforrása az angol nyelvi kifejezések abszurd asszociációs kapcsolatainak leleplezése, a teljesen eltérő írásképű és jelentésű szavak azonos hangzásának a kiaknázása, ezzel pedig a visszautalás arra, ahogy az angol a világ dolgait leképezi. Az Airplane! című, itthon is népszerű film egyik ikonikus jelenetében a két főszereplő között a következő párbeszéd játszódik le: „– Surely, you cannot be serious. – I am serious, and don’t call me Shirley!” (– Ugye most viccel?! – Komolyan mondtam, és ne szólítson Shirley-nek.) A surely (biztosan) szó és a Shirley név azonos hangzása tette szállóigévé angol nyelvterületen ezt a replikát, a magyarban azonban sokat vesztett humorából és értelméből a párbeszéd: „– Kiver a frász, ha… – Ne legyen gyáva, és ne szólítson Verának!” Ezért nem meglepő, hogy a hasonló nyelvi leleményekre és gegekre építő sorozatokat, mint amilyen a Waczak szálló, a Magyar Televízió eredeti nyelven, felirattal sugározta, a szintén brit Halló, halló! sorozat egyik részét az epizód címében szereplő szójáték – The Gateau from the Chateau (a piskótatorta a kastélyból) – az egész részen átvonuló jelenléte miatt le sem adták, csak a dvd-kiadásban tekinthető meg, felirattal. És ha már Halló, halló!, akkor szót ejthetünk a nyelvnek egy a jelentésen túli rétegéről is. A második világháború francia ellenállását egy kis faluban bemutató komédiasorozat egyik visszatérő poénja az az inkognitóban jelen lévő angol ügynök, aki töri a franciát. A sorozat alapszituációja szerint természetesen franciául beszélnek a faluban, ám a komikum épp abból fakad, hogy az angolnak nevezett katona az egyedüli, aki nem tökéletes angolsággal szólal meg a képernyőn, hanem erős francia akcentussal. Ezt a többszörös kifordítást lehetetlen visszaadni a magyar szinkronban, csakúgy, mint – hogy egy irodalmi példát is hozzak – William Faulkner regényeiben a tipikus amerikai déli beszédmódot, melyet jobb híján a falusi cigányság sztereotipizált szóhasználatával és akcentusával szoktak érzékeltetni.

Két nyelv eltérő gondolkodásának egymáshoz idomítása talán még a könnyebb feladat; a kulturális eltérések áthidalása annak érdekében, hogy a szöveg az ismerősség érzését is hordozza, már keményebb dió tud lenni. Ennek szép és különleges példája Kosztolányi Dezső eredeti Alice Csodaországban-fordítása 1936-ból, amelyet Szobotka Tibor erőteljes átdolgozásában ismerhetünk 1958 óta. A Lewis Caroll-mű 1936-os fordítását csak 2013-ban adták ki újra, és már címében is jelzi Kosztolányi elkötelezettségét a mű magyarítása mellett. Az Évike Tündérországban a tulajdonnév lecserélésén túl a magyar mesékből – hovatovább a János vitézből – ismerősebb Tündérországot teszi Csodaország helyére. Sőt, a történetet keretező szituációban a nagypapa mesél az unokáknak, többször megszólítva őket, ami az eredetiből hiányzik. Kosztolányi nemcsak egyszerűen átülteti a szereplők nevét, hanem a magyar szólásokhoz illeszkedve teszi: az angol „grin like a Cheshire cat” kifejezést, amely az elégedett, széles mosolyra utal, megfelelteti a magyar „nevet, mint a fakutya” mondásnak. Ezért Évike előtt nem egy macska, hanem egy kutya jelenik meg újra s újra. Kappanyos András még arra is rámutat, hogy Kosztolányi azért írta ki a regényben kulcsszereplő királynőt, mert a francia kártya lapjait lefordította a magyaréra, és abban csak király van, így azzal helyettesítette őt. Mindez talán túlzásnak tűnhet, de nem jobb – a Kosztolányival vélhetőleg a mesefordításban is vetélkedő – Karinthy Frigyes Micimackójában is Kengu és Ru helyett (az anya-gyermek páros eredeti neve ugyanis a kenguru kettéválasztása) Kangát és Zsebibabát olvasni?