Amikor vármegyék múltak azon, egy hír időben megérkezett-e

A korszak kulcsfogalma a végvárrendszer, amelynek első vonalát már Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt elkezdték építeni az ország déli határán. Ennek eleste után, amikor az oszmánok már Budát is elfoglalták, és egyértelműen látszott, hogy hosszú távra rendezkednek be, elkezdődött egy új vonal kiépítése, amely a friss határokat követve az Adriától egészen Egerig, illetve az Erdélyi Fejedelemséggel határos Szatmárig húzódott. Csupán a jelentősebb végvárak voltak képesek feltartóztatni egy nagyobb török támadást, de felmentés hiányában ezek is hamar megadták magukat vagy elestek. Elsődlegesen azonban nem is ezt a szerepet szánta a bécsi udvar ezeknek az erődítéseknek.

Az ellenséges portyák megállítása, a felderítés, a török tervekről való információszerzés, az oszmán hadjáratok irányának kiszimatolása, kémhálózat fenntartása, a hódítók utánpótlásának elvágása, végső esetben pedig a támadó sereg megállítása a Habsburg­ vagy szövetséges csapatok megérkezéséig – ezek voltak a fő feladataik.

Emellett az oszmánok által elfoglalt területekről gyakran csak a végvári katonaság közreműködésével lehetett adóztatni. Ebből is látszik, hogy a fegyveres összecsapások árnyékában – beszéljünk hadjáratról, portyázásról, esetleg fosztogatásról – egy információs háború is kibontakozott. Pontos hírek hiányában azonban a végvárak tehetetlennek bizonyultak: amennyiben nem szerezték meg időben az ellenség titkait, nem tudtak megfelelő számú katonát összevonni, és reagálni egy portyára, esetleg egy nagyobb erődben több ezer fős védősereget összegyűjteni, hogy feltartóztassák a Bécs felé igyekvő oszmánokat. A 16–17. században vármegyényi területek sorsa állhatott azon, hogy időben megérkezett-­e egy hírnök a térséget védő vár kapitányához, hogy informálja a törökök hollétéről, döntéseiről.

A Kiskomárom (ma Zalakomár) elleni 1651­es török támadás körülményei rámutatnak, milyen fontos szerepet játszott a hírszerzés a végvárak és a hátország védelmében. Az ostrom évében júliusban jelezték a kanizsai magyar rabok, hogy a török látványosan készülődik. Ilyen hírek persze folyamatosan keringtek, és a dezinformáció sem volt ritka, de az értesülés végül igaznak bizonyult, csupán azt nem tudták, hol várható támadás. Az egerszegi kapitány, Kerpachich István egy augusztus tizedikén kelt, Batthyány Ádám végvidéki főkapitánynak szóló leveléből kiderül, úgy vélték, hogy a Muraközbe akar betörni az ellenség, amíg Zrínyi Miklós bán Kosztajnica felé vonul. Ezt az elképzelést erősítette meg, hogy a törökök a környéken, Szécsisziget irányában portyáztak. Emellett egy Kapornak elleni támadás lehetősége merült fel a magyar vezetésben.

Így aztán meglepetésként érte őket, amikor augusztus közepén Kiskomárom ellen vonultak a kanizsai oszmánok.

A pölöskei kapitány csak a támadás napján tudta jelenteni Egerszegen, hogy „hajnaltól fogvást szüntelen hallatszanak az ágyúlövések Komárom felől” – valószínűleg Egerszegen is hallották már. A hírvivőhálózat kudarcot vallott, ellenséges katonák ezrei vonultak át szekerekkel és ágyúkkal a hódoltsági területeken úgy, hogy a magyar fél csak a támadás pillanatában szerzett tudomást a céljaikról. Az ostromlók hajnaltól délutánig négy tarackkal lőtték a kapukat és a bástyákat, és sikerült betörniük a várba is, de a védők végül kiszorították őket.

Egy évvel később ismét sikeres rajtaütést hajtottak végre a kanizsai törökök, ezúttal Hollós és Szecsőd falvakat támadták meg. Hírek ebben az esetben is eljutottak a magyarokhoz, de a pontos célt nem ismerték. Több mint ezer török katona úgy tette meg észrevétlenül a légvonalban nagyjából hetven kilométert, hogy közben átkelt a Zalán, a Csörnöcön és a Rábán is. A portyát megelőzően Batthyány Ádám főkapitány elrendelte, hogy a Zala menti várak őrségei Egerszegen találkozzanak, majd induljanak a Rába mellett elterülő Nádasdra, de mire a levelek mindenhová elértek, már bekövetkezett a rajtaütés. Végül negyven lovas a törökök után eredt, de pusztán öt eltévedt „rossz gyalogot” és néhány lemaradó marhát sikerült elfogni.

Érdekes módon mindkét hírszerzési kudarc arra utal, hogy alapvetően hatásosan működött a magyar felderítés és kémhálózat. Az ehhez hasonló rajtaütéseket, portyákat ötven-száz katona hajtotta végre.

Miért volt szükség akkor több mint ezer emberre? – adódik a kérdés.

Ekkora haderő felvonultatása kellett ahhoz, hogy észrevétlenek tudjanak maradni a támadók: az utak mentén bekerítették a falvakat, hogy a lakosság ne adhasson hírt a csapatmozgásokról. Ezenfelül a várakhoz és őrhelyekhez vezető utakat is le kellett zárni, hogy ha kicsúszik egy hírmondó, ne juthasson el a helyőrséghez. Az akciókkal párhuzamosan vagy azokat megelőzően pedig gyakran elterelő műveleteket végeztek a céltól távol eső területeken, ezzel is megtévesztve a védekező felet. Végül pedig nem feledkezhetünk meg a tudatos álhírterjesztés eszközéről sem, ami ugyancsak megnehezítette a várparancsnokok döntéseit. A török sikerekhez tehát azért volt szükség ilyen mértékű mozgósításra, mert a magyar kémhálózatot nem volt könnyű megvezetni.

Az ország hatékonyabb védelme érdekében a 16. század közepétől az Udvari Haditanács kezelte a végvidék ügyeit, így a hírszerzés megreformálásának is ez a szerv látott neki az 1568-as drinápolyi békét követően. A téma egyik korabeli szakértőjének, Verancsics Antal esztergomi érseknek és királyi helytartónak a véleményét is kikérték az ügyben, aki diplomataként maga is részt vett a béke megkötésében. Jelentésében Verancsics kifejtette, hogy a hódoltsági alattvalók közül a legpontosabb információkat a pasák és bégek dívánjaiban (tanácsaiban) alkalmazott magyar íródeákok és beépített, legtöbbször renegát tisztségviselők szolgáltatják.

Ezt a véleményt erősíti meg Kerecsényi László gyulai főkapitány Nádasdy Tamás nádornak írt egyik levele is: „egy vége sincs ő. fsgének, az hon job és igazb kémeket tartanak, mert oly kimem vagyon, ki mindenkor az tanácsokba ül.” Fennállt azonban a veszélye annak, hogy a végvidéki tolmácsok és renegátok kettős ügynökként tevékenykednek. Egyébként olyan is előfordult, hogy ez egyik felet sem zavarta addig, amíg úgy érezte, megfelelő információkhoz juthat.

Különleges helyzetben voltak az oszmánok által is adóztatott falvak jobbágyai és bírái, mivel szabadon mozoghattak a törökök végházaiban az adó beszolgáltatása vagy egyéb ügyek végett. A várkapitányok nagylelkűen honorálták, ha ezek az emberek az ellenség helyőrségein alaposan körülnéztek, a török pont ezért nem engedte őket mozogni jelentősebb portyák alkalmával. Az 1651­es egerszegi aratást például hódoltsági hírmondók mentették meg.

A várkapitány így írt az esetről: „tegnap mintegy kétszáz lovas jött volt föl, hogy a mezőnket meg akarták ütni. A hírmondó előbb hála Istennek elérkezett mint az törökök és immár csak közel voltak hogy lőttettem öreggel és úgy az aratók elszaladtanak az mezőről…”

Ennek ellenére a magyar fél sem bízott meg a hódoltsági jobbágyokban, hiszen az oszmánok is kényszeríthették őket hírszerzésre. Előfordult, hogy a törökök túszokat ejtettek a hódoltsági falvakból, és azzal fenyegették meg a lakosokat, hogy minden településről karóba húzatnak két embert, ha nem jelentenek a keresztény csapatok mozgásairól. A magyar fél sem hagyta ilyenkor válasz nélkül a történteket, az egerszegi kapitány is hasonlóan járt el, és információkat követelt a falvak lakóitól. A végvidék életének szörnyűségét és egyben összetettségét mutatja, hogy ilyen esetekben a magyar fél gyakran durvábban lépett fel, mint a megszállók. Az egerszegi kapitány inkább hagyta volna pusztulni az összes hódoltsági falut a Zalától Kanizsáig, mint hogy megengedje a híradást. Ez nem számított egyedi esetnek, hiszen tudjuk, hogy a végvidéki főkapitány, Batthyány Ádám parancsára cselekedett.

A keresztény rabok által hozott hírek gyakorta bizonyultak életmentőnek. A budai Csonka toronyból például rendszeresen kiengedték a foglyokat, hogy a váltságdíjukat begyűjthessék, illetve saját élelmezésüket koldulással biztosítsák. A horvát–szlavón végeken a csárdákok (őrházak) rendszerének kiépülésével az őrszemek és a pribékek jelentősége megnőtt. És az utazó kereskedőkről sem szabad megfeledkezni. A Magyar Királyságból érkező, valamint a raguzai kalmárok szabadon mozoghattak Bécstől Nándorfehérvárig és Gyulafehérvárig. Ezzel szemben a hódoltsági magyar és szerb kereskedők ausztriai mozgását már egészen korán, a 16. század első felében korlátozták, később pedig a rácokat nem csupán a császári székhelyről, hanem a királyi Magyarország területéről is kitiltották. Persze ezzel csupán a török hírszerzők egy csoportját tudták kiszűrni, a keresztény vallású kémeket például kifejezetten nehéz volt leleplezni.

Hamza székesfehérvári bég 1561­ben így mutatta be levélben egy beépített emberét: „énnekem hat esztendeje, hogy Bécsben lakik a kémem, kinek felesége, gyermeke vagyon ott, ki ha akarja, misét mond, ha akarja deák, ha akarja, német, ha akarja, magyar, ha akarja, jó kapás, ha akarja, katona, ha akarja, sántít, ha akarja, ilyen ép lábon jár, mint te, és minden nyelven tud.”

Verancsics nem volt elégedett az említett csoportok tevékenységével, mert legtöbbször csak továbbították a híreket, megfelelő tudás hiányában nem voltak képesek értékelni őket. A megoldást a török végvárakban szolgáló, rendszeresen fi zetett, állandó kémekben látta. Egy ilyen típusú hálózat fenntartása azonban óriási összegeket emésztett volna fel, a várkapitányoknak küldött hasonló célú juttatásoknak pedig enélkül is gyakran lába kélt.

Végül az 1620­as években indult meg az érsek által szorgalmazott reform. Ezt követően az Udvari Haditanács igyekezett elegendő pénzt juttatni a várkapitányokhoz, hogy a legfontosabb városokban és várakban állandó kémeket tudjanak alkalmazni. Az új rendszer hatékonyságát mi sem mutatja jobban, mint a már említett egerszegi kapitány, Kerpachich István egy kanizsai kémének áldásos tevékenysége. Az Oszmán nevű férfi egyenesen a kanizsai dívánból értesítette a keresztényeket a török portyák irányáról. Olyannyira megbízhatónak tartották, hogy birtokokat ígértek neki, ha segíti Kanizsa vissza foglalását, ám végül a haditanács bele sem fogott az ostrom előkészítésébe. Az egerszegi kapitány és a főkapitány azt akarták, hogy a kém folytassa a munkát, így továbbra is küldtek neki ajándékokat. A besúgónak azonban kedvét szeghette, hogy a birtokszerzés lehetősége elúszott, mert ugyan még szolgált hírekkel, azok pontatlannak és gyakorta hamisnak bizonyultak, ennek következtében pedig elhalt a kapcsolat.

A korszakban számtalan esetben megmutatkozott, hogy pontos hírek nélkül a török elleni védekezés halálra van ítélve. Kelenik József történész úgy fogalmazza meg mindezt, hogy „a várhálózat hírek nélkül nem ért többet, mint egy süket és vak őrszem”.

Kiemelt kép: az egri végvár Joris Hoefnagel metszetén a 16. század végén. Képek forrása: Wikimédia