Amikor zsíros kenyeret tettek a csepeli Lenin-szobor kezébe

Budapest első köztéri Lenin-szobrát Moszkva város tanácsának ajándékaként az 1917-es bolsevik forradalom negyvenegyedik évfordulóján, 1958-ban állították fel a Csepel Művek főbejárata előtt. A hála jeleként Budapestre utaztatott plasztika természetesen annak a Vörös Csepelnek szólt, amelyik – a munkásmozgalmi mitológia szerint némileg felnagyítva, de semmiképp nem egységesen – vette ki részét a tanácsköztársaság eseményeiből. Ahogy Boros Géza művészettörténész fogalmazott Szoborpark című kötetében: 

„Az ismeretlen szovjet művész alkotása egy jellegzetes típust képvisel: az utat-irányt mutató vezetőt ábrázolja. Aradi Nóra szerint Lenin alakja »mindig a győztes proletárforradalmat, az új világrendszert jelképezi«, és »utal a marxista–leninista pártra, képi áttétellel jelképezve magát a leninizmust, a lenini út és a néptömeg viszonyát.« Ez a megállapítás különösen igaznak bizonyult ebben az esetben, hiszen a munkába igyekvő dolgozókat üdvözlő figurát a Csepel Vas- és Fémművek főbejárata előtt úgy helyezték el, hogy az a gyáróriásra mutasson.” 

Hogy miért nem jött össze a kerek évfordulóra időzített avatás, legfeljebb földhözragadt sejtéseink lehetnek, elvégre az sem volt sokáig tiszta a Gergely-naptárhoz szokott alsósoknak az általános iskolai tornatermi ünnepségeken feszengve, hogy miért pont november 7-én ünnepeljük a nagy októberi szocialista forradalmat. Ám az abszurditások sora itt nem ér véget, főként ami az inkriminált, két és fél méter magas figurális köztéri plasztikát illeti. Néhány évvel az avatás után, tekintve hogy minősíthetetlenül rossz volt az ismeretlen művész által készített szobor öntvénye, az nemes egyszerűséggel kilyukadt, miután nem bírt el az elemek folyamatos támadásával. 

Fiaskó! – kiálthatnánk fel magunkban, ám a gyár vezetősége és pártbizottsága résen volt; a szobrot felújítás címén elmozdították helyéről, majd a gyár öntödéjében egy szocialista brigád mintát vett róla, végül szép csendben újraöntötték. Hála a huszáros manővernek, 1970-ben, hazánk felszabadításának huszonötödik, Vlagyimir Iljics születésének századik évfordulóján Lenin elvtárs replikája a korábbinál is szebb fényében csillogott a szikrázó csepeli napsütésben.

Régen kifulladt már az új gazdasági mechanizmus lendülete, amikor Magyarország, vele a csepeli munkásság élelmiszer-áremelések hírére ébredt. 1979-et írtunk ekkor, és ismét előkerült egy korábbról már derengő, dermesztő szóbeszéd: a csepeli Lenin-szobor kezébe valakik zsíros kenyeret tettek. Újabb fiaskó! – kiálthatnánk fel ismét magunkban, majd fantáziánkra bízva képzelhetjük el, ahogy a hajnali műszakba igyekvő munkások zavarodottsággal vegyes félmosollyal fókuszálnak a gyár felé mutató jobb kéz tenyerének tartalmára. Ám a fikción túl ha nem is sejlik fel az igazság minden fragmentuma, azért az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött dokumentumok határozott korfestőként idézik fel a momentumot. 

Egy ügynöki jelentésből tudható például, hogy

„Csepelen a Vasműben »zsíroskenyeres« sztrájk volt: kb 200-300 munkás a Vasmű pártbizottsága elé vonult és demonstrációként ott fogyasztották el a zsíroskenyeret. Ezután a Vasműből 8 főt őrizetbe vettek, és a Gyorskocsi utcába szállítottak”. Egy másik besúgó beszámolójára hivatkozva a tartótiszt arról értekezett, hogy „szó volt a csepeli megmozdulásról, ahol állítólag a Lenin szobor kezébe zsíroskenyeret tettek. Az a véleményük, hogy »a csepeliek még mindig a legöntudatosabb munkásosztályt képviselik«.”

Az ÁBTL munkatársai érdekes feltételezéssel egészítették ki néhány éve a szépen összecsengő ügynöki jelentéseket Murányi Gábor történész, újságíróra hivatkozva. Eszerint 1979 májusában a Csepeli Papírgyár ifjúsági klubjában – amely ellentmondásoktól egyáltalán nem mentesen adott teret a tűrt kategóriába sorolt neoavantgárd művészeknek – performansszal egybekötött csoportos kiállítást nyitottak meg a Fölöspéldány irodalmi csoportot ugyanebben az évben alapító Szkárosi Endrével, valamint Bukta Imre festőművésszel és az A. E. Bizottság zenekar két oszlopos tagjával, a képzőművész feLugossy Lászlóval és Bernáth(y) Sándorral. A performansz végén Bernáth(y) tangóharmonika-tokból vett elő kenyeret, zsírt és fűszerpaprikát, majd zsíros kenyereket készítve kiosztotta őket a közönségnek. Murányi feltételezése szerint akár ezekből a kellékekből is landolhatott az esemény után egy szép szelet Lenin jobbjában.

Bárhogy történt is a csepeli Lenin-szobor és az egyszeri zsírosdeszka esete, a népmesei elemeket sem nélkülöző történetvariációknak megkérdőjelezhetetlen helyük van a Kádár-korszakot megidéző kollektív emlékezetben. És hogy mi lett a fátuma a csepeli emlékműnek? Még sorsa megpecsételődése körül is kering egy legenda, amely szerint 1989-ben, a szobordöntések hírére maguk a csepeli vasmunkások mentették be a gyár egyik pincéjébe a plasztikát. A történetből valójában csak a pince igaz, ahol valóban évekig várt további sorsára a szobor, igazából azt egy politikai akció során az SZDSZ, a Fidesz és a Kisgazdák közösen mozdították el helyéről egy daruval. Itt véget is érhetne számunkra Budapest első köztéri Lenin-szobrának kanyargós históriája, ám abban a kivételezett helyzetben vagyunk, hogy ellátogatva a nagytétényi Memento Parkba, e történeteket megidézve 1996-óta már itt csodálkozhatunk rá Lenin elvtárs csepeli replikájára, valamint semmibe mutató jobb kezére.

Kiemelt fotó: MTI – Kallus György