„Ez a könyv az 1-154-ik oldala közt S. Pannáé, a 155-308-ik oldala közt I. Erikáé” – valami ilyesmi olvasható édesanyám egyik (fél)könyvében. A hetvenes évekből származik a kötet, akkor kapta anyukám és egy jó barátnője a gimnáziumból ballagó Láng Zsolttól.

Egy iskolába jártak, a szatmárnémeti magyar gimnáziumba, és bár néhány év volt közöttük, az irodalmi körből és a szerelmek nyomán alakuló baráti társaságból ismerték egymást. Az élet különböző irányokba sodorta aztán őket, más országban, félig-meddig talán más világban is éltek. Édesanyám, bár költözése óta eltelt harmincöt év, mind ez idáig nem hagyta hátra igazán Partiumot, ahogyan más határontúlit sem ismerek, aki százszázalékos jó érzéssel, önazonosan élne az anyaországban. Ezért is lehet, hogy gyerekkori otthonom könyvtárában külön szekciót szenteltek az erdélyi irodalomnak. Innen emeltem le ezen a nyáron Láng Zsolt Itthonév című, 2005-ben kiadott kötetét. 

Az Itthonévben egészen rövid történetek követik egymást, egyikben a közélet kerül fókuszba, másikban a kultúra, de olvashatunk családi anekdotát az oroszokkal való összetűzésről és egy barát elvesztésének fájdalmából született írást is. A kötetben újra meg újra megjelennek azok a nevek, helyek, hangulatok, amelyeket szerintem minden szatmári és még az ő gyerekeik is ismernek: a legendás magyartanárnő, a láncos templom meg a lepattantsággal elfedezett dicső múlt.

„Szatmárnémeti: ígéretesen hangzik! […] A látvány azonban Azerbajdzsánt idézi, hetven évvel a kolhozosítás után. Jó, nem tudom, milyen a valóságban Azerbajdzsán. Csupán Grúziába utazhattam volna (tíz évvel ezelőtt), de oda sem mentem el, épp azért, mert nem akartam kétezer kilométert repülni csak azért, hogy valami nagyon is ismerős, mesterkéletlen nyomorúságot lássak. Viszont megállok itt, a Kazinczy és a Kölcsey sarkán, szemben a Gimnázium, kissé jobbra a Láncos Templom, mögöttem a Vigadónak épült Patika. Iskola, Templom, Patika, egy élet díszletei. Sőt, több életéi, azaz szüleimre és nagyszüleimre gondolva, több generációéi, hogy fokozzam a mássalhangzó-torlódást” – írja Láng.

Jól összerakott kötetről beszélünk, mégis, ahogy olvastam, némi csalódottságot éreztem. Nem állt össze, kiről olvasok, nem értettem, ki az az ember, aki anyámmal jó barátságban állt, pláne nem tudtam meg, milyen volt anyám e barátság éveiben. Aztán rájöttem, hogy én, amikor az Itthonévet olvasom, a bő negyven évvel ezelőtti Láng Zsoltot kutatom minden történetben. Valamiért azt hittem, anyám előttem ismeretlen arcát fedezhetem fel, ha egy Láng-kötetet olvasok – mintha a szerző még mindig ugyanaz az ember lenne, mint egykor volt. Mikor elkezdtem irodalmi alkotásként olvasni a könyvet, már nagyon élveztem az író humorát, kikacsintásait, iróniáját. Ekkor értettem meg igazán, miről beszél, mert bár őt nem ismerem, az Itthonév történetei ismerősek: amit Láng újra és újra megír, azt meséli anyám újra és újra, meg azt meséli még megannyi partiumi rokon és barát. Nemzedékek közös világát fedezhetjük fel a sorok mögött, és ennek megismerése által mégicsak közelebb kerülhetünk azokhoz, akit ez a közeg nevelt olyanná, amilyenné. 

Felméri Judit novellák közé szúrt fotói sokat adnak az olvasmányélményhez. Mintha sűrítve, egy-egy pillanatot felmutatva igyekeznének megmutatni a vidék sajátosságait, éppúgy, mint a Láng-történetek. Egyik fotón sáros utca közepén beszélget egy fejkendős néni a gumicsizmás fiatalasszonnyal, előttük egy kutya, mögöttük egy ló. A következőn fekvő gyerek bámul ki az ablakon, nézi az üres utcát, az az utáni képen tolókocsis néni vár egy üres (kórházi?) folyosón. A negyediken kutya kódorog egy pad takarásában, mellette letört kuka, lába alatt kisebb szeméthalom. Jól komponált, szép képek, érződik, aki csinálta, láttat valamit – hogy ez a valóság, vagy a valóságnak akart mutatni kép, azt egy elszármazott el nem döntheti. Aki meg ott él, talán azt mondja, a valóság ilyen is, meg másmilyen is…