A maga műfajában bátran klasszikusnak mondható a budapesti Hősök terén álló millenniumi emlékmű a Gábriel arkangyal magas oszlopát körülfogó hét vezérrel, mögöttük széles ívben a királygalériával.
Az összképet a második világháborút követő beavatkozás sem rontotta el, a lecserélt Habsburg-uralkodók helyén Bocskai, Bethlen Gábor, Thököly, Rákóczi és Kossuth méltó helyet kapott. A királygalériának a Szépművészeti Múzeum felé eső ívén másodikként ott magaslik Szent László király páncélinges alakja, jobbja csatabárdon nyugszik, mögötte a nyugodt erő szimbólumaként középkoriasan stilizált oroszlán pihen. A szentek glóriájával övezett királyi fő minden magyar számára ismerős: a ma Győrben őrzött Szent László-herma hű megfelelője. Nem is lehet másképp, ez a kép él bennünk, ilyennek ismerjük egykori uralkodónkat.
Pedig kétszeresen is bizonyos, hogy kiemelkedő nemzeti kincsünk nem az ő arcvonásait viseli. Először azért, mert az első ereklyetartó is egy évszázaddal a király 1095-ben bekövetkezett halála után született, annak készítésekor senki sem élhetett azok közül, akik Lászlót életében látták. Másodszor pedig azért, mert az első, 1200 körül készült herma egy tűzvészben elpusztult, és amit ma ismerünk, két évszázaddal később készült annak pótlására.
A történet a 12. század utolsó évtizedében, a méltán „Nagy” névvel is illetett III. Béla uralkodása idején kezdődik. Béla, a magyar történelem egyik legsikeresebb uralkodója, akinek első felesége antiókhiai hercegnő, a második a francia király húga volt, országa tekintélyét elődjének, László királynak szentté avatásával kívánta tovább emelni. II. Celesztin pápa nem gördített akadályt a kérés teljesítése elé.
A szentté avatási szertartás meghatározó momentuma ekkoriban a test úgynevezett „felemelése”, a sírból kiemelése és oltárra helyezése volt.
László esetében erre 1192. június 27-én került sor Nagyváradon. A koponyát és további csontokat ekkor elválasztották a testtől, hogy azokat oltárra helyezve a hívek ereklyeként tisztelhessék. Ma Magyarországon és Európa más országaiban egy tucat Szent László-csontereklyét tartunk számon.
Hasonló példák alapján valószínű, hogy a fejereklyetartó már ekkor kettős formában készült. Magát a koponyát feltehetően ezüstből készült tokba foglalták, amely nyílásaival lehetővé tette a csont közvetlen megérintését, majd az egészet zárt, felül kinyitható, fejet formázó tartóba helyezték, és onnan csak különleges alkalmakkor emelték ki. A Nagyváradon létesült díszes új sír, felette az oltár a fejereklyével pápai búcsúkiváltságokkal ellátott fontos zarándokhellyé vált. A jelentőségét mutatja, hogy alkalmanként szerződő vagy perlekedő felek, máskor ítélkező bírák az ereklyére tett esküvel, vélhetően magát a koponyát megérintve tettek megerősítő nyilatkozatot. Erről a legkorábbi írásos emlék már 1229-ből ismert.
A magyar középkor nagyobbik részében nem Szent István, hanem Szent László kultusza volt a jelentős, az uralkodók az ő bárdos alakját verették a pénzeikre, a templomok falára az ő legendáriumának epizódjait festették. Még az is László mellett szólt, hogy ő kezdeményezte István király, Imre herceg, Gellért püspök és a két zobori remete, András és Benedek szentté avatását. Mindez a nagyváradi kultuszhely és az ott látható ereklye jelentőségét tovább emelte.
Azt sajnos nem tudjuk, hogy az eredeti herma hogyan nézett ki. Amint arról Zsigmond király 1406-ban kelt okleveléből értesülünk, a nagyváradi székesegyház sekrestyéjében egy égve felejtett gyertya tűzvészt okozott, az ott őrzött iratok és kincsek, köztük a herma elpusztultak. Az oklevél tanúsága szerint azonban maga a koponyaereklye sértetlen maradt. Ekkor, valamikor 1406 után kevéssel készült el a ma ismert herma. Amint az eredeti, ez is kettős: a királyportré feje tetetje leemelhető, bent keresztpántos, kinyitható ezüst foglalatban rejtőzik maga a koponya.
Szent László aranyozott ezüst hermája az egész európai gótikus szobrászatnak kiemelkedő darabja. Nem az élethűsége teszi azzá, hanem a kevés szobrászi erővel is tökéletesen megidézett felséges, királyi erő, amelyet sugároz.
Aki rápillant, azt rögtön megragadja, de nem fölé magasodik, hanem magához emel. Pontosan azt a személyiséget látjuk, amelyet tisztelt a magyar középkor: az Athleta Patriaét, a haza bajnokát, aki megvédi és felvirágoztatja Magyarországot. Külön figyelmet érdemel a vele egykorú, sodronyzománcal díszített büszt, amely ennek a díszítési technikának az egyik legkorábbi, és mindjárt kiemelkedő szépségű példája.
Valóságos csoda, hogy annyi balszerencse közt, oly sok viszály után a herma túlélte az elmúlt évszázadokat. Náprági Demeter gyulafehérvári püspök volt az, aki az éppen Mihály vajda dúlását szenvedő Erdélyből 1600-ban először Prágába, majd Pozsonyba, végül 1607-ben új püspöki székhelyére, Győrbe menekítette a kincset. A négyágú gótikus korona e menekülés során veszett el, a ma ismert barokk korona 1600-ban Prágában készült.