Messziről kezdem: a hindu mitológia szerint nyolc hegy határolja a világot, amelynek a közepén egy óriási kilencedik hegy áll. A kép mélyén örök dilemma húzódik. Akkor találunk rá a boldogságra, ha a középső hatalmas hegyen éljük le az életünket, vagy ha beutazzuk a többi nyolcat?
Az a kultúra és létmód, amelyet az elmúlt évtizedekben alkottunk magunknak globális huzalozottsággal, ugrásra kész fomo- („fear of missing out”, a valamiből kimaradástól való állandó félelem) reflexekkel, a mindenkor, mindenhol elérhetőség megfeszített erőkkel biztosított látszatáig, a világ birtokolhatóságának, birtokba vehetőségének illúziójáig és így tovább, fel is dobja a választ, mint valami chatbot: utazz!
A hinduknak nem sok közük van a nógrádi Rimóchoz, de a nyugat-bácskai Bácskerteshez (Kupuszina) se sok, a némileg költői felvetésben rejlő másik válasz mégis összeköti őket az emberi közösségek kollektív misztériumában, a modern civilizáció előtti archaikus emlékezetében őrzött bölcsességgel. A megérkezéshez elég lehet maradni, jelen lenni.
Mohos Zsófia már jócskán ebbe az űzött-hajtott létmódba született, a kilencvenes évek legelején, gyerekkori, kamaszkori nyarai azonban Nógrádban, Kisecseten, a nagymama zérókomfortos, klasszikus parasztházának természetes időtlenségében teltek. Bekötött gáz és víz nélkül. Csatangolva, beszélgetve, a falu határában biciklizve.
„Itt kezdődött az én Görbeországom: a tisztaszobával, meg a sárga kúpvirággal a korsóban. Az ósdi székekkel és a kitárt ablakokkal. A nyikorgó komóddal, az összedrótozott tányérral. […] Az akolban kezdődött a bárányokkal, és a mise végén az utcán hazaballagó nénikkel. […] A csendes magánnyal és a régi mesékkel” – írja.
Ezeken a nyarakon fogant meg a Görbeország projekt gondolata, és kattant először a fényképezőgép, fel sem mérve, micsoda út kezdete lesz az első negatív. Évek óta járja gépével a palóc falvakat, három évet töltött csak azzal, hogy az egymástól négyszáz kilométerre fekvő, hagyományaikat máig őrző, sőt, élő falvakat, Rimóc és Bácskertes közösségeit fotózza. November végén megjelent albuma, a Lélekjelenlét ennek a munkának a szövegekkel, történetekkel tűzdelt lenyomata.
Teljesen mindegy, hol nyílik ki a könyv. Mindegy, hogy a kilencvennégy éves Pista bácsi néz ránk rimóci tornácáról, Erzsi néni áll portrét bácskertesi fóliasátrában, János bácsi, Bácskertes legidősebb lakója enged magához közel egy kép erejéig – ahogy a falvak lakói mostanra nevezik – „a mi Zsófink” közvetítésével, vagy Bözsi mama mosolyog otthonkában, papucsban ablaka előtt, miközben elmeséli, miért a temető legfelső sarkát választotta majdani sírhelyéül.
Fontosak a néprajzi részletek, a történelmi keret, például az, hogy Bácskertes palóc szigetként őrzi identitását a Vajdaságban teljesen más kultúrájú – sokác, szlovák – falvak szomszédságában. Lakóinak őseit Mária Terézia idején telepítették erre a vidékre. Fontos ízt ad az egészhez a különleges rimóci népszokások, búcsúk ismertetése is, a lényeg mégis az ajtószárnyak árnyékában rejtőzik. Abban a már említett bölcsességben, amelynek forrásvidéke a modernitást megelőző kollektív misztérium. A hinduktól a csángókon át a palócokig, de akár az indiánokig birtokolt természetes tudás térről, időről. Földről és égről.
Amikor a már említett János bácsi az általa élt pontos időt olyan fordulatokkal határozza meg, hogy „ahogy a libák megéhesednek” vagy „amikor a nap már a nyárfa törzsét éri”, akkor ebből a bölcsességből merít. Amikor a könyvben csak említett, a múlt században élt falubeli asszonyról kiderül, hogy az órát sem ismerte, az időt csak az ajtószárnyak árnyékából tudta, akkor a boldogság meglelésének titkainál járunk.
Ezt a titkot őrzik a Lélekjelenlét elcsípett életképei, megörökített idősei tekintetükben, arcuk barázdáltságában. Az időn kívül létezés lehetőségét, amely a jelenlétről szól. A létezés magától értetődő öröméről.
Mágikus realizmus palóc módra | Magyar Krónika
Valódi értékmentést végez a fotográfus Mohos Zsófia azzal, hogy évek óta dokumentálja a Palócföld hamisítatlan atmoszféráját és azt az archaikus világot, amely lassanként talán csak fotókon él tovább.
