A több mint ötven éve indult városi táncházmozgalom jelentős mérföldköve volt az 1982-ben megrendezett első Táncháztalálkozó, idén április első hétvégéjén pedig immár a 43. alkalomra kerül rá sor. Úgy tudom, ön az első találkozótól kezdve mindegyik eseményen részt vett. Hogyan indult útjára a rendezvény, és hogyan alakult az elmúlt évtizedek során?
Igen, kezdettől fogva részt veszek a Táncháztalálkozókon, hosszú ideig zenészként, jó ideje pedig szervezőként. Az első találkozó a Budapest Sportcsarnokban volt 1982-ben Halmos Béla és társai kezdeményezésére a Budapesti tavaszi fesztiválhoz kapcsolódva. Már ez az első találkozó óriási tömegeket mozgatott meg. Az érdeklődés évről évre nőtt, ahogy a táncházmozgalom is egyre inkább elterjedt mind országosan, mind a Kárpát-medencei magyarság, mind pedig a velünk együtt élő nemzetiségek körében – ez utóbbi ág is mindig fontos része volt a találkozónak, illetve magának a mozgalomnak is. Az egynapos találkozó kétnapossá vált, majd a szombat-vasárnapi rendezvény elé bemelegítő táncházat indítottunk „Halljunk szót…!” címmel a Fonó Budai Zeneházban.
Miben rejlik a Táncháztalálkozó varázsa, amitől évről évre megtelik a Sportaréna?
Az esemény vonzereje összefügg azzal, hogy maga a néptánc és a népzene is egyre népszerűbb: gyermekcsoportok, iskolai csoportok alakultak, a Táncművészeti Egyetemen néptánc szak, a nyíregyházi főiskolán, majd a Zeneakadémián hangszeres népzenei képzés indult, emellett természetesen ott vannak a konzervatóriumok, a szakiskolák és az alsófokú művészeti iskolák is.
Szubkultúra, de jelentős tömeget érint, hiszen sokan vannak azok a felnőttek, fiatalok és gyerekek, akik nap mint nap foglalkoznak néptánccal, népzenével. Ez lehet a kulcsa annak, hogy évről évre megtelik a Sportaréna; érdekes viszont, hogy sokan jönnek olyanok, akik még nem voltak Táncháztalálkozón, sőt egyáltalán nem is szereztek élményt népzenéből, néptáncból.
Nekik a Táncháztalálkozó nyújtja az első benyomást, és ez is fontos, mert a találkozó kezdettől fogva belépési lehetőségként szolgált ebbe a világba – a sok egyéb funkciója mellett. Annak pedig, hogy évről évre sikeresen megvalósítjuk ezt a hatalmas rendezvényt, a széles körű szakmai összefogás a záloga. Jó együtt dolgozni a népművészeti ágazatcsoportot lefedő országos hatókörű civil társadalmi szervezetekkel és kiváló az együttműködés a Hagyományok Házával.
Ahogy említette, egyre népszerűbb a néptánc és a népzene, és a táncházmozgalom sem volt még virágzóbb, mint napjainkban. Mi lehet az oka annak, hogy egyre többen szeretnének kapcsolódni a népi kultúrához?
A népi műveltség kincseire nagy szüksége van a modern városi embernek is. Rajtuk keresztül úgymond visszatanulhatja, átélheti mindazt, ami segít az érzések kifejezésében, a párkapcsolatok kiépítésében. Ahhoz, hogy ez a kincs ránk maradhatott, fantasztikus tudósi teljesítményekre volt szükség, gondoljunk Arany Jánostól kezdve Bartókra, Kodályra, Lajtha Lászlóra, Molnár Istvánra, Martin Györgyre, akik hatalmas adatmennyiséget halmoztak fel a változatos, érdekes Kárpát-medencei népművészetből.
Különlegesség, hogy viszonylag kevés motívumkinccsel rögtönözni is lehet a népzenében és a néptáncban egyaránt.
A tájegységi kötöttségek csak segítik ezt, a stíluskereteken belül tág tere van az improvizációnak. Manapság a koreográfiák sem úgy készülnek, hogy a koreográfus kitalálja az asztalnál ülve, majd betanítja a konkrét lépéseket, hanem a táncosok vagy már ismerik egy adott tájegység anyagát, vagy stílusgyakorlatként elsajátítják, és a koreográfusnak „csak” az a dolga, hogy például a dramatikai elképzelésének megfelelő szereposztásokat adjon, térformákat alakítson ki. A zenében hasonló a helyzet, a megfelelő hangszeres tudással hamar el lehet jutni arra a szintre, hogy az ember egy adott tájegység stíluskeretein belül rögtönözni tudjon. Sok népzenetanár használ kottát, de ez nem kizárólagos, hiszen jó néhányan tanítanak olyan módon, ahogyan annak idején folklór környezetben apáról fiúra, vagy nagyapáról unokára szállt az adott muzsika. És az az igazság, hogy nagyon jó ezt így csinálni.
Ezt az élményt meg lehet tapasztalni a Táncháztalálkozón?
Igen, ez is a lényege; ennek a hangulata lengi be mindkét nap reggeltől estig a Sportaréna küzdőterét. A találkozó táncházak sorozata, amelyekbe szabadon be lehet állni táncolni. Ha valaki nem ismeri a táncokat, attól még nyugodtan beállhat a körbe, mert a jelen lévő lépésmesterek szívesen megtanítják. A táncházak közben zajlanak a színpadi műsorok, szombat este gálaműsor, folyik a kirakodóvásár, alapvetően ez a jövés-menés, vásárban nézelődés jellemzi az eseményt. Azt szoktam mondani, hogy a Táncháztalálkozó olyan, mint egy nagy szabadtéri fesztivál, csak zárt térben, a Sportaréna összes helyiségében zajlik.
Említette, hogy a találkozó a kezdetektől belépési lehetőség azok számára, akik nem ismerik a táncházakat. E változatlanul fontos szerep betöltése mellett az elmúlt immár több mint négy évtized során hogyan változott a találkozó célja, illetve fókusza?
A találkozó célja alapvetően nem változott, hogy Halmos Bélát idézzem, egy nagy szakmai seregszemle, felmutatása annak, hogy íme, itt vagyunk, és ennyien szeretjük az élő népművészetet. Szeretnénk csábítani másokat is, hogy ismerkedjenek meg vele, és az itt szerzett benyomások alapján járjanak táncházba, vigyék el gyermekeiket táncegyüttesbe.
Sokan érkeznek vidéki műhelyekből, számukra a Táncháztalálkozónak az is a jelentősége, hogy megmutathatják magukat ezen a seregszemlén.
Nincs zsűrizés, értékelés, de önmagában az, hogy beválogatták a találkozóra, erősítheti a népművészeti műhelyek elismertségét lokális szinten is. Ami viszont változott, az természetes folyamattal következett be: a rendszerváltás előtti időkben csak nehezen lehetett falusi hagyományőrzőket, folklórszemélyiségeket, cigány zenekarokat áthozni a határon túlról. A határok felszakadásával azonban már a határon túli táncosok, zenészek, adatközlő mesterek is fel tudtak lépni, részt tudtak venni a találkozón. A nagy adatközlő egyéniségek közül azóta sajnos sokan elhunytak, de most is lesz vendégünk Kalotaszegről, a Kis-Küküllő mentéről, a Mezőségről, és olyan falusi cigány zenekar is jön, amelynek tagjai még az édesapjuktól, nagyapjuktól tanultak muzsikálni, az ő hagyományaikat viszik tovább.
Melyek azok a programok, amelyeket az idei találkozón különösen vár?
A pénteki „Halljunk szót…!” bemelegítő táncház a Fonóban abból a szempontból is igen érdekes, hogy sokan érkeznek messzi tájakról is, így ez a program egy közös ráhangolódás a hétvégére. Szombaton a Sportarénában az Aprók báljával kezdődik a program, amelyen a táncok mellett a népi játékokban és ügyességi versenyekben is kipróbálhatja magát mindenki. Ezt követi a felnőtteknek szóló tánchagyományaink program, majd este a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség és a Martin György Néptáncszövetség gálaműsora lesz, ezek szintén izgalmasnak ígérkeznek. Különösen várom a Gyimesből érkező gyerekcsapatot, hiszen ott reneszánszát éli a népművészet. Szerepelni fognak vasárnap délután egy úgynevezett „teadélutánon” is, ahol szakiskolai tanulók, néptáncegyüttesek utánpótláscsapatai lépnek fel – ez a program a szívem csücske.
A másik, amit még nagyon várok, az a Minden magyarok tánca, amelyre a Kárpát-medence határon túli tájairól és olyan távoli országokból, mint Dél-Amerika vagy Új-Zéland egyaránt érkeznek magyar néptáncosok és népzenészek, hogy együtt lépjenek fel a nagyszínpadon. Erre a programra minden évben előre kiválasztunk egy tájegységet, hogy annak zenei és táncanyagából készüljön fel mindenki. Ez pedig az idén a táncházmozgalom Mekkájának számító Szék lett. Csodálatos előadásra számítok, egyszerre szívet melengető és magával ragadó, hogy a széki zenén és táncon keresztül mindenki kifejezheti önmagát.
Őszintén szólva hosszan tudnám még sorolni, hogy mi mindent várok nagyon, de hadd emeljem még ki az idén ötvenedik születésnapját ünneplő Vujicsics Együttes koncertjét és táncházát Sebestyén Márta vendégszereplésével, valamint a Foltin Jolán emlékére készült nagy sikerű képes vándorkiállítást, amelynek egyik állomása szintén a Táncháztalálkozó lesz.
Fotók: Táncház Egyesület
