Az első hazai krimi és a magyar Jimi Hendrix tragikus sorsa – 5 különleges film a Filmio kínálatából a hétvégére 

5 óra 40 (1939)

Tóth Endre – vagy a nemzetközileg ismert művésznevén André de Toth – alkotta meg a magyar filmtörténet első krimijét: az 1939-ben játszódó 5 óra 40 középpontjában egy egykor híres, de később a hangját elvesztő dúsgazdag énekesnő áll, akit megfojtanak, és mint a nyomozás során kiderül, számos férfi érdekelt lehetett a gyilkosságban akár szerelmi, akár anyagi indítékból. Annak ellenére, hogy egy 1939-es alkotásról van szó, a mai napig rendkívül élvezetes: a párbeszédek kellemesen ízesek, a tempó kifejezetten dinamikus, a színészi játék kiváló, a tettes kiléte pedig nehezen kikövetkeztethető. És abszolút világszínvonalú a tálalása is, ha nem tudnánk, talán meg sem mondanánk, hogy magyar produkcióról van szó; annál is inkább, mert a cselekmény Párizsban játszódik (bár nem ott vették fel a filmet), aminek az az oka, hogy annak idején itthon is nagy divatja volt Georges Simenon krimiíró a francia fővárosban játszódó regényeinek. 

A második világháború alatt egyébként Tóth Endre Amerikába emigrált, és egészen szép karriert futott be. Mások mellett az ő nevéhez fűződik a kifejezetten szórakoztató horrorfilm, az 1953-as Panoptikum – A viaszbabák háza, amelyből 2002-ben remake is készült Paris Hilton főszereplésével Viaszbabák címmel. 

Nem ez az egyetlen film egyébként Tóth Endrétől a Filmio friss kínálatában, az oldalra felkerült a rendező szintén 1939-es drámája, a Toprini nász is. 

A piros pöttyös labda (1961)

Egy kislány a labdájával játszani kezd Budapest utcáin, aztán egyre szürreálisabb pillanatoknak lesz részese: megelevenednek az erkélyt tartó kőszobrok, majd egy reklámplakáton szereplő figura, de még az utcai lámpák is, az állatkertből pedig kiszökik az oroszlán, és egy sárkány is megjelenik. 

Nem, nem horrorfilmről van szó és nem is kábítószeres képzelgésről, hanem az ártalmatlan gyermeki fantázia – amelyben még a legveszedelmesebb lények is játszótársakká válhatnak – bemutatásáról, töredezett álomlogika mentén tálalva. Csermák Tibor a Filmión jelenleg ingyenesen megtekinthető rövid animációs filmje kifejezetten aranyos, és ugyan nem vagyunk benne biztosak, hogy a mai gyerekeket ötéves kor felett lekösse, a képzőművészet és a rajzfilmek iránt érdeklődők számára izgalmas lehet ez a már-már elfeledett darab.    

Kút (2016)

A 2000-es évek túlnyomórészt öncélú és unalmas művészfilmjei, valamint harsány és irritatív, nagyközönségnek szánt vígjátékai közül világítótoronyként emelkedett ki Gigor Attilától A nyomozó: a krimi már-már a Coen testvérek stílusát idézve egyesítette a groteszk fekete humort és az erőszakot egy hihetetlenül egyedi és emlékezetes címszereplővel az élen, számtalan idézhető párbeszéddel. A rendező 2016-ban jelentkezett új – és mind ez idáig utolsó – egész estés filmjével, és bár a Kút debütáló munkájának a zsenialitásához nem ér fel, enyhén szólva sem nevezhető csalódásnak. A történet középpontjában ezúttal egy osztrák–magyar határ közelében elhelyezkedő benzinkút áll, amelyet egy gengszter tranzitmegállónak használ, mielőtt átcsempészne három prostituáltat nyugatra, amikor azonban lerobban az autója, egyre több fura alak tűnik fel a helyszínen, és hamarosan elszabadulnak az indulatok. 

A rendezőt ezúttal valószínűleg jelentős mértékben Tarantino inspirálta: a fekete vígjáték, a gengszterfilm és a krimi elemeit a westernnel egyesíti, utóbbihoz műfajhoz pedig a magyar vidéki pusztaság és a képsorokból is sugárzó hőség tökéletesen illeszkedik. 

Cella – Letöltendő élet (2023)

Csillag Manó rendező (Szíven szúrt ország) antológiasorozata kiváló és hazánkban talán példátlan alapötletre épül: 

a különböző epizódokban a közös pontot egy börtöncella jelenti, az egymáshoz nem kapcsolódó történetek mind a bűn és bűnhődés témakörét járják körül, vagy éppen a bűn és az ártatlanság közötti olykor nehezen megítélhető, rendkívül vékony mezsgyét ábrázolják.

És ezt a kérdéskört különböző történelmi korszakokba helyezve boncolja egészen 1849-től kezdve mások mellett a német megszálláson, az 1956-os forradalom utáni megtorlások és a jelenkor idején át egészen 2050-ig egy disztópiába ágyazva. A televíziós produkción néhol érezhető a szegényes költségvetés és az epizódok minősége erősen hullámzó – némelyik sztori rendkívül izgalmas és drámai, de vannak kifejezetten álmosító részek is –, már csak a koncepció unikálissága miatt is megérdemli a figyelmet.  

Radics Béla, a megátkozott gitáros (2023)

Talán az egyetlen pozitív dolog, amit el lehet mondani a rendszerváltás előtti időszakról, hogy a kábítószerek nem tudtak teret nyerni, és talán ennek is köszönhető, hogy szemben az angol és az amerikai színtérrel, nálunk viszonylag kevés zenészt vitt el a rock and roll életmóddal gyakran kéz a kézben járó önpusztítás, az alkohol azonban itthon is sok életet tönkretett. 

„Imádtuk a zenét, a csajokat és a piát”

– emlékszik vissza Nagy Feró, és Radics Bélának épp az ital okozta a végzetét; vagy ahogyan Csernus Imre a róla szóló dokumentumfilmben elmondja, leginkább az, hogy képtelen volt felfogni és megélni, hogy feljutott a csúcsra. A gitárost a mai napig a magyar Jimi Hendrixként emlegetik, és nemcsak azért, mert ő is képes volt a fogaival játszani a hangszeren, hanem hasonlóképpen virtuóz volt, elsők között és a legpontosabban játszotta el az angolszász dalokat, végül pedig ugyancsak fiatalon meghalt. 

Pályafutása során egyébként több mint százötven emberrel játszott együtt, így a szomorúan rövid, de annál gazdagabb pályája egy sokrészes sorozatnak is elegendő alapanyagot nyújtana. A Radics Béla, a megátkozott gitáros 100 percben foglalja össze mindezt, és igencsak érdekes megközelítésben: az alkotásban a dokumentumfilmes elemek – amelyekben megszólal számtalan pályatársa – hagyományos játékfilmes elemekkel és rekonstruált koncertfelvételekkel keverednek. 

Kiemelt kép: Kút (Forrás: Vetigo Média)