Már a kapunál hallani a csiszológép hangját. Átmegyünk a kerten, egy kis sátor védelmében találom Lukácsi Lászlót, aki itt, a tinnyei völgyben teljesen másképpen fest, mint legutóbb a Müpa színpadán, ahol ünnepi öltözetben láthatóan meghatva és meglepve átvette a neki ítélt Prima Primissima díjat. Akkor a családtagoknak szóló köszönőszavak után – az anyósát is megemlítette! – hangsúlyosan kitért arra, hogy reméli, ez az elismerés ráirányítja majd a figyelmet a teljes magyar üvegművészetre és valamennyi alkotójára.
Itt, a sátor alatt, ahol munkaruhában és papucsban dolgozik új, legyező formájú üvegszobrán, még nyilvánvalóbb, hogy ez az igazi közege, nem a színpad, a szereplés, a szavak.
„Szeretem ezt a sok új ötletet adó meditatív szakaszt, a munkának ezt a fázisát – magyarázza. – Én nem forrón alakítom az üveget, hanem hideg technológiával dolgozom. Síküveglapokat és tükröt szerkesztek, vágok le, ragasztok össze, aztán az illesztéseket, a lépcsőfokokat lecsiszolom. Olyanná, amilyennek látni szeretném a vonalakat, íveket.
Kibontom a végleges formát, mint egy kőfaragó szobrász. Munka közben mindig születnek új gondolatok, tervek, ezek csak gyűlnek, gyűlnek. Remélem, hogy megvalósíthatom őket egyszer. Ötletből mindig több van, mint időből.
A csiszolás hosszadalmas folyamat, de én a monotonitást kifejezetten jól tűröm, a sürgetést már sokkal kevésbé. A határidő szorítása nem tesz jót sem az alkotásnak, sem az alkotónak.”
Pedig a most készülő, egyelőre még matt szobrot már nagyon várják egy amerikai galériában. Lukácsi László ugyanis nemzetközi szinten is ismert és elismert alkotó, munkáit sokra becsülik az Egyesült Államoktól az európai államokon át Japánig sok országban. Egyik legnagyobb erényének azt tartják, hogy a laikusok számára merev, hideg, kemény és éles anyagból, simogatni való, hívogató, lágy hatású, kerekded műveket állít elő. Mindezt a maga tempójában, elmélyülve, szabadon alkotva, az anyag titkaiba egyre mélyebbre ásva, felfedezve annak új és új dimenzióit, lehetőségeit. Kíváncsian és szabadon – legalábbis ideális esetben.
Az ideális eset még akkor sem gyakori, ha László munkáját évtizedek óta praktikusan segíti valaki. A felesége, Borbás Dorka, aki szintén Ferenczy Noémi-díjas üvegművész. Ő intézi a szállításokat, tartja a kapcsolatot galériákkal, javíttatja a szerszámokat, beszerzi az anyagokat, menedzsel, közben vásárol, főz, és néha maga is elcsodálkozik, ha végignéz a saját portfólióján, hogy mégis mikor volt ideje létrehozni megvalósult munkáit.
Két alkotó ember életének dinamikája majdnem olyan izgalmas, mint a műveik hordozta üzenet. Tehetség, ambíció, szeretet, siker, kudarc és áldozat keveredik benne, de minden bizonnyal itt is a két legfontosabb fogalom dönti el, működik-e, teremtő-e a kapcsolat: a szeretet és a tisztelet.
„Lacival az Iparművészeti Főiskolán ismerkedtünk meg, azonnal tudtam, mekkora tehetség. Összeházasodtunk, megszülettek a gyerekek, és én klasszikus anyuka akartam lenni. Lekvárfőzős, meleg ebédet készítő – meséli Dorka. – Így neveltem Boldizsárt és Lizát, mellette segítettem Lacinak mindenben, hiszen én is azt akartam, hogy megvalósíthassa önmagát, ráadásul jórészt ebből éltünk. A francia mellé felnőttként tanultam meg az angolt, intéztem Laci ügyeit itthon és külföldön, mellette a gyerekekét, a családét, még civil szervezetekben dolgozni is volt kedvem és energiám. Sokáig békében is voltam ezzel a szereposztással. Gyorsan hozzáteszem, hogy én sosem voltam autonóm művész, mindig feladatokat oldottam meg az üvegmunkáimban, többnyire megrendelésre, felkérésre, pályázatra dolgoztam.
Most, hogy a gyerekek felnőttek, egyrészt valóban meglepődtem, hogy ennyi „házi” feladat mellett mennyi alkotás és projekt került ki a kezem alól, milyen sok munkát hoztam létre. Másrészt egyre feszítőbb bennem a vágy, hogy megvalósítsam mindazt, amire még – tudom – képes vagyok.”
László munkái amerikai, japán, európai galériákban, múzeumokban, tehetős műgyűjtőknél találhatók, Dorkának van köztéri szobra többek közt Tatán, Dabason, Pécsen és Veszprémben, tervezett számos üvegdíjat, építészekkel dolgozott, új anyagokkal, új technológiákkal ismerkedett. Az ő útja az, hogy folyamatosan beilleszkedjen egy elképzelésbe, pontosabban mindig egy újba. Már ez önmagában két teljesen különböző művészi attitűd, két teljesen eltérő alkalmazkodási stratégiával. Laci önmagából merít és ad, leginkább a természetből inspirálódik, ha tehetné délelőtt a szobraival, délután a kerttel foglalkozna, így alakulna ki benne a vágyott egyensúly. Ha hozzátesszük ehhez a férfi-nő kettősséget, és a teljesen eltérő indíttatást, nem csoda, hogy Dorka még egy könyvbe is belefogott, amelyben alkotó házaspárokkal készített interjúkat arról, hogyan működtetik az életüket együtt és a munkájukat egymás mellett.
„Laci munkái felismerhetők, sokan, ha meglátják egy-egy szobrát, már tudják: ez Lukácsi! Nálam minden munka más. Most például a Corvin Palace-ban megnyíló művészeti galéria üvegpultján dolgozom. Ilyenkor először informálódom, milyen anyagok lesznek még jelen, milyenek a fényviszonyok, a funkciók, a méretek, ezek alapján készítek anyagmintákat. Az elmúlt évtizedek alatt számos innovatív technológiát tanultam ki. Ha építészeti munkát vagy díjat rendelnek meg tőlem ott is mindig konszenzusra kell jutnom a megrendelővel. Laci egyre mélyebben hatol ugyanabban az anyagban, én pedig állandóan elhagyom a komfortzónámat, nálam az a tanulás, hogy új dolgokkal és emberekkel kerülök kapcsolatba.”
Dorka alkotói ideje nagyon emlékeztet bármelyik nő énidejére. Vezetés közben, a zuhany alatt, elalvás előtt. Ilyenkor inspirálódik, fogannak meg az ötletei és állnak össze tervvé. Ezután kezdődik a konkrét tervezés és a megvalósítás.
„Nálunk a közös reggeli fontos indítása a napnak. Szépen megterítek, ott a naptár is, és átbeszéljük, kinek hogyan alakul a napja. Alapvetően mindketten önállóan dolgozunk, Lacinak csak a gyakorlati dolgokban van szüksége segítségre. Nem olyan alkat, akinek a hitét meg kellene támogatni, ebben nagyon erős. Időnként természetesen kikéri a véleményemet, ahogy én is, de én jobbára csak technikai dolgokban.”
Fiuk, Boldizsár szintén üvegszobrász, ami egyáltalán nem egyszerű helyzet ezzel a névvel. Dorka ezt jól tudja, hiszen az ő édesapja szobrász, sokáig felkapták a szakmabeliek a fejüket, ha elhangzott a Borbás név. Liza lányuk pedig média dizájner lett, filmes létére erős manuális kreativitással, amire ebben a családban lehetetlen nem szert tenni. László munkáit is jobbára Liza fotózza, kint is van néhány kavicsot, vízcseppet, levelet formázó tündöklő darab képe a falon.
Ezt a szép tinnyei házat nem olyan régen lakja a család, a második kerületből költöztek ide az erdő szélére. Dorka természetesen a völgylakók közösségi életébe is belevetette magát, útépítés, környezetvédelem – ő a motorja ezeknek. Az otthonukban azonban sajnos nem élnek együtt a régi munkáikkal, azok már mások otthonát, galériáját, gyűjteményét díszítik. Egy laikus számára ez a legfurcsább. Hónapokon át dolgozni valamin, amiben annyi gondolat, érzés, törődés és munkaóra van, majd amint elkészült, máris gondosan elcsomagolni, és a futár már viszi is. Igaz, ha nincs is ott a maga valóságában, otthagyja a nyomát az alkotón, bizonyos értelemben mindig vele marad.
