Menü
Szöveg: Pap Lázár
fotó: fortepan
Régi magyar filmes sorozatunk folytatásában perspektívát váltunk: történészeket kérünk fel, segítsenek nekünk (újra)értelmezni az elmúlt idők ikonikus vagy elfeledett, korjellemző vagy a korukból éppen kilógó filmalkotásait. Veszprémy László Bernáttal Fábri Zoltán egyik legkülönlegesebb és talán legvitatottabb moziját, az 1966-os Utószezont elemezzük, amely bátor módon piszkálgatta a Kádár-kor holokauszttal kapcsolatos tabuit, ám szereplőválogatása finoman szólva is kérdéses.
Az Utószezon fő történetszála a szocializmus alatt játszódik, de a visszaemlékezések során a vészkorszak sejlik fel. Hitelesen jelenik meg ez az időszak?
A film nem feltétlenül törekedett arra, hogy autentikus legyen. Az a jelenet például, ahol igazolnia kell a főszereplőnek, hogy keresztény az őt foglalkoztató patika, a német megszállás után történik, hiszen már beszél a deportálásokról. Ez annyiban nem konzekvens, hogy az üzletek keresztény mivoltáról nem a német megszállás alatt gyűjtötték az igazolásokat, hanem már korábban. Az nem derül ki, hogy melyik városban játszódnak az események, a filmben szereplő holokauszt-emlékmű sem segít az azonosításban, hiszen rengeteg található belőlük vidéken, majdnem városonként állítottak fel a szocializmus idején. Érdekes az aranyvéső megnyilvánulása, aki az emlékműnél dolgozik, s arról beszél, hogy folyamatosan nő az áldozatok száma – ez akár holokauszttagadó vagy -relativizáló hozzászólásként is értelmezhető. Arra a közkeletű legendára utalhat, hogy megbízhatatlan az áldozatok számát illető becslés, hiszen mindig találnak újakat. Elképzelhető, hogy ebben a jelenetben a munkások antiszemitizmusát akarták bemutatni.
Nekem úgy tűnt, hogy csupán a társadalom utólagos közömbösségét akarta érzékeltetni a rendező. De ha már szóba került: az antiszemitizmus a munkások körében egyébként jellemző volt a kommunizmus idején?
A kommunizmus során volt egy általános, Izrael és a vallásos vagy kapitalista zsidóság ellen irányított ellenszenv, ez nem csak a munkásokra volt jellemző, de nyilván szították a munkások között is. A szocializmus hozzáállása ellentmondásos volt: a zsidóság járhatott a zsinagógáiba, élhetett kultúréletet, megemlékezhetett a holokausztról – persze kizárólag a „fasizmus üldözötteiként” utalva a zsidó áldozatokra –, de nem támogathatta nyíltan Izraelt.
Hogyan próbáltak meg pontos névsorokat összeállítani az áldozatokról?
Auschwitzban nem állítottak ki halotti anyakönyveket. Egy tömegmészárlás esetében úgy szokott történni az áldozatok számának becslése, hogy aki nincs meg, azt felírják a halottak közé. Tudok olyan emberekről, akik felkerültek egy adott emlékműre, de egyébként túlélték, ahogyan az is előfordulhatott, hogy valaki meghalt, de nem szerepelt sehol sem. Alapvetően megnézték a deportálási listákat, a hitközségi nyilvántartást, kérdezősködtek, ki tért haza, aki pedig nem jött haza, azt halottként kezelték.
Veszprémy László Bernát a Károli Gáspár Református Egyetemen, majd az Amszterdami Egyetemen tanult, kutatási területe a politikai eszmetörténet és a zsidóság története. Volt a Veritas Történetkutató Intézet és a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének kutatója, jelenleg az MCC tudásmagazinjának, a Corvináknak a főszerkesztője. Két könyve jelent meg: Gyilkos irodák (2019), 1921 – a Horthy-rendszer megszilárdulásának története (2021)
Egy álomjelenetben lámpaernyők és fésűk láthatók, amelyeket a haláltáborokban megölt zsidók földi maradványaiból készítettek.
Ez legenda, ténylegesen nem csináltak a zsidók holttestéből szappant vagy lámpaernyőt. Voltak ilyenek kiállítva egyes helyeken, de ezekre feltehetően valaki csak rámondta az eredetüket.
A jelenet mindenesetre jelzi, hogy a hatvanas években ezek a „városi legendák” már éltek a köztudatban.
Él az a tévhit is, hogy a keleti blokkban elhallgatták a holokausztot. Ez nem igaz, bizonyos résztémákról nem beszéltek csupán. Ami kényelmes volt a rendszernek, azt hangoztatták. Hasznos volt például az úri antiszemitizmusról, az egyházak szerepéről szólni, és a cionistákat is vádolták kollaborációval. Ez a vád az Eichmann-per alatt is előkerült, a Kasztner-vonat kapcsán álltak elő azzal, hogy a cionisták alkut kötöttek Eichmann-nal, hogy bizonyos embereket megmentsenek. Úgy beszéltek a holokausztról, ahogy az nekik megfelelt. Kevesen tudnak róla, de a Rajk-perben is felmerült a téma, az egyik zsidó vádlottat azzal gyanúsították, hogy munkaszolgálatos társait árulta el a Gestapónak és a Horthy-féle rendőrségnek. Felhasználták a holokausztot, amennyiben az a céljaiknak megfelelt.
A filmbeli eseményeket a sajtóban megjelenő Eichmann-per foglalja keretbe. Milyen visszhangja volt az eljárásnak Magyarországon?
Az ügyben létezett egy meghatározott felső direktíva, a zsidó kollaborációt kellett kiemelni, ez hangsúlyosan jelent meg a magyar sajtóban, illetve fontos volt azt is mutatni, hogy a keletnémetek már megtisztultak, a nyugatnémetek viszont nem – cikk cikk után született arról, hogy mennyi náci van még a nyugatnémet kormányban. Arra azonban ügyeltek, hogy az átlagembert ne vádolják a holokauszt elkövetésével. Nem arról beszéltek a szocializmus alatt, hogy Józsi bácsi és Marika néni mit tettek, hanem Horthy, a csendőrök, a főpapok, a politikusok, a fasiszták vagy a nácik voltak kimondva bűnösnek. Az Utószezon főszereplője, Kerekes viszont nem tisztviselő vagy rendőr, hanem egy patikussegéd, tehát hétköznapi ember – Fábri Zoltán olyan témát boncolgatott, amely kellemetlen volt a rendszernek, ezért a filmet formabontónak lehet nevezni. Az a narratíva, hogy akár a hétköznapi emberek is felelhettek a holokausztért, csak a rendszerváltás után jelent meg, gondoljunk csak az 1945 című filmre. Az átlagemberek bűnössége kapcsán azonban nem szabad átesni a ló túloldalára sem. A Gyilkos irodák című könyvemben leírtam, hogy például Kassán hány embert jelentettek fel hasonló indokkal, mint ahogyan a filmben történik. Kassa ugye a korban hatvanhétezres lakosságú város volt, ahol mindössze huszonhét feljelentés maradt fenn a német megszállás idejéről a rendőrségi iratok között, ami relatíve kevés. Ne képzeljük azt, hogy a hétköznapi magyarok nácik lettek volna, ebben a könyvben még nem idéztem, de találtam olyan iratot is, amelyben a váci rendőrség a német megszállás idején panaszkodik a polgármesternek, hogy az emberek nem jelentik fel a zsidókat. „Sajnos váci polgároktól nem kaptunk még névtelen feljelentést sem [zsidók vagyonrejtegetésével kapcsolatban]: adatokkal egyáltalán nem szolgáltak” – olvashatjuk. Nyilván létezett lakossági kollaboráció, de az a narratíva, hogy itt mindenki meggyőződéses náci lett volna, erőteljes túlzás.
A film forgatását követő évben, 1967-ben rendezték meg a híres zuglói nyilaspert, amely látszólag ellentmond annak, hogy a rendszer óvakodott a proletariátus holokausztban való szerepvállalásáról beszélni, mert főként munkásosztálybeliek voltak az elítéltek. Az eljárás során azonban elsikkadt az antiszemitizmus, és a köztörvényesek ötvenhattal is összekötött brutalitása került fókuszba. A perrel a Belügyminisztérium főcsoportja akarta megmutatni, hogy az amnesztia ellenére is szükség van rá, s a politikai rehabilitációk ellenére van még ellenség. Emellett a rendszer jelezte a társadalomnak, illetve nemzetközi viszonylatban is, hogy az igazi ellenség már csak az egyértelműen „fasiszta” bűnöző. Életbe lépett az „aki nincs ellenünk, az velünk van” elve
Miért nem állt a rendszer érdekében, hogy az átlagemberek bűnösségéről beszéljen?
A szocializmus az átlagos munkás – és bizonyos mértékig a paraszt – képét idealizálta, a proletár a kiemelkedő ember típusa volt, szembeállítva az ingyenélő felső osztállyal és a nagypolgársággal. Ideológiai ellentmondást jelentett volna az, hogy a makulátlan proletárosztály részt vett a deportált zsidók vagyonának megdézsmálásában.
Kerekes lelkiismereti dilemmáját egy elejtett megjegyzés váltja ki, amellyel leleplezi rendőrkapitány barátja előtt a patika tulajdonosait. Kerekes rögtönzött „tárgyalásán” pedig ismerősei egy ilyen „jelentéktelen” megjegyzés morális súlyát relativizálják – elvégre Kerekes csak egy átlagember volt. Adódik a kérdés: a magyar állam döntési pozícióban lévő hivatalnokai milyen hozzáállást tanúsítottak a holokauszt alatt?
Ezzel a kérdéssel részletesen foglalkozom a Gyilkos irodákban. A magyar közigazgatás tagjainak reakciói alapvetően nem tértek el az Európa más megszállt országaiban látott normáktól. A többség a csendes, megalkuvó kollaborációt választotta, nem feltétlenül nácibarát meggyőződésből vagy antiszemitizmusból, hanem karrierizmusból, félelemből vagy monoton érdektelenségből. A magyar közigazgatás egészét soha egyetlen új rendszer sem tudta lecserélni, az 1919-es tanácsköztársaság belső fórumain éppen úgy panaszkodtak a dualizmus csendőreinek és rendőreinek Vörös Őrségben való jelenlétére, mint 1945 után a Horthy-rendszertől megörökölt ügyészekre és bírókra. Egy korszaktól függően tizen-egynéhány milliós országban erre egyszerűen nem volt elég hozzáértő ember. A német megszállást követően történtek cserék a közigazgatásban, elég sok főispánt és polgármestert leváltottak, főleg komparatív európai perspektívában. A rendőrség vezetését is lecserélték, de például egyetlen csendőrségi csúcsvezetőt sem váltottak le. Akik megkapták az utasítást a holokausztban való együttműködésre, nagyrészt teljesítették is őket, kevesen voltak, akik ellenálltak. Ilyen volt például Bethlen Béla észak-erdélyi kormánybiztos vagy Deák Leó újvidéki főispán. Ők inkább a lemondást vagy a Gestapo börtönét választották, de nem akartak részt venni a holokausztban. Sajnos kevesen voltak olyan bátrak, mint ők.
Visszatérve a zsidó kollaboráció sulykolásához: talán ez ágyazott meg annak az összeesküvés-elméletnek, hogy a gazdag zsidók pénzelték Hitlert?
Természetesen, hiszen a zsidók vádolása jelentős önfelmentő hatással bírt. Ha az áldozat valójában nem áldozat, akkor az elkövető sem igazán elkövető. A Szovjetunióban széles körben terjesztették a narratívát, hogy a cionisták pénzelték Hitlert. Arra mutogattak, hogy 1933-ban a palesztinai Anglo-Palestine Bank transzferalkut kötött a berlini Birodalmi Bankkal, amelynek értelmében német zsidók zárolt számláiból német termékeket vásárolva egyes német zsidók alijázhattak, azaz Izraelbe költözhettek, cserébe pedig pénzhez jutott a náci Németország. Ez azonban apró összeg volt a német államháztartás számára, az alku tényleges célja zsidó részről az embermentés volt, náci részről pedig, hogy megszabaduljanak a zsidóktól. Nem igaz természetesen, hogy a zsidók fizették Hitlert.
Fábri Zoltán, a film rendezője. Nem csupán Páger Antal volt rendhagyó színészválasztás Fábri részéről: az úri származású, a háború után tíz évet börtönben töltő Hollt a zsidó Básti Lajos játssza. György Péter később a Kádár-kor „esztétikai cinizmusáról” írt ennek kapcsán: „ha egy zsidó eljátssza a büntetése letöltése után remekül élő, az egészségtől és jókedvtől kicsattanó volt rendőrkapitányt, akkor minden rendben van, akkor semmit nem kell komolyan venni, akkor talán az Eichmann-ügy sem olyan komoly”
Változott-e a szocializmus alatt a holokauszt megítélése? Más volt a Rákosi-korszak, mint a Kádár-éra ebből a szempontból?
Az átmeneti években sokat beszéltek róla, jelentős részben a felelősségre vonások mentén, a sajtó tele volt a munkaszolgálatosok, a deportálások és a koncentrációs táborok tematikájával. A Rákosi-rendszerben picit alábbhagyott az érdeklődés, a Kádár-korszakban pedig újra előtérbe került a téma, de nem lehetett zsidóként azonosítani a halottakat, csupán a fasizmus áldozataiként emlegették őket. A szocializmus szempontjából értelmezhetetlen volt a nemzeti vagy vallási különállás, így maradt a fasizmus áldozatai vagy a kifejezetten kedvelt üldözöttek megnevezés.
Fábri Páger Antalra bízta a vétkes, ám morálisan – már csak a tettével való későbbi szembenézése okán is – többé-kevésbé (fel)menthető kisember szerepét. Susan Sontag emiatt bojkottra hívott a filmmel szemben, mire Fábri úgy reagált, hogy Páger a háború alatti működése ügyében tisztázta magát. Mit gondol erről?
Némileg ízléstelennek tartom, hogy az a Páger Antal játszik benne, aki azért volt emigrációban, mert a népügyészség eljárást indított vele szemben, amit a távollétében nem tudtak lefolytatni. Még a német megszállás előtt gyűléseken szólalt fel Imrédy Béla, Oláh György és Rajniss Ferenc mellett. Oláh György az Egyedül Vagyunk című lapnak volt a főszerkesztője, náci kollaboráns, aki üdvözölte a deportálásokat, Rajniss pedig Szálasi vallás- és közoktatásügyi minisztere volt. Mellettük vett részt aktívan Páger a közéletben. Érdekesség, hogy létezik egy híres háborús plakát az amerikai bombázások idejéről, amelyen egy kislány látható leszakadt kézzel, a felirat pedig azt kérdezi: „Én is hadicél vagyok?” A lányka Páger Antal lánya, akit felhasználtak Sztójayék propagandájához, még fotó is van a grafikusról, aki lefestette a gyermeket. Páger 1956-os hazatérése politikai sikernek számított a szocialista rendszer számára, így feltehetően nem foglalkoztak azzal, hogy ízléses-e, hogy ő kapja a szerepet.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
