Kövezzenek meg érte, de én bizony nem hiszek az antialkoholisták mindenesetre tiszteletreméltó törekvéseinek a sikerében. Igaz, hogy az emberiség mindössze csak néhány százezer esztendős még, vagy talán annyi sincs, és mi ez ahhoz az örökkévalósághoz képest, amelynek számára Bacchus pápaszemes ellenségei dolgoznak? De ennek a rövid időcskének minden egyes szakasza arról tanúskodik, hogy az embernek, a homo sapiensnek mindig szüksége volt valami bódítószerre, különösen szüksége volt nagy harcok idején, és csak a visszaesések, eltespedések korszakaiban csökkent meg a narkotizáló szerek fogyasztása.
Így történeti szemszögelletből nézve tehát nem nagyon biztató az antialkoholizmus jövője. Bár annyit talán majd mégis elérhetnek, hogy a bort, sört és pálinkát, tehát a speciálisan alkoholos bódítékokat kiszoríthatják, és ezzel a sikerükkel azután – utat nyitnak az ópiumnak, esetleg a kender mérgének, a hasisnak vagy esetleg akár a légyölő galóca nevű gomba főzetének, amellyel most csak az eszkimó csinál magának egy-egy görbe napot. De hiszen az antialkoholisták nem is történeti argumentumokkal dolgoznak, mert ami a narkotikumok históriáját illeti, itt még maga a főpróféta, Forel is kénytelen beismerni, hogy minden valószínűség szerint a félmajom ősember is használt bódítékokat, valószínűen valami bogyóféléknek a megerjedt levét.
Az antialkoholisták okfejtése csaknem egészen fiziológiai meg biológiai és természetesen szociológiai téren mozog. És feltűnő, hogy mennyire felsőbbségesen elsikló módon kezelik az alkoholkérdésnek a pszichológiai, lélektani oldalát.
Valószínűen azért, mert itt érzik a legnagyobb gyengeségüket, azt a logikai hibájukat, hogy összetévesztik az okot az okozattal. Mert szinte kétségtelen, hogy nem az alkohol vagy más egyéb bódíték okozta elsősorban a megzavart lelki egyensúlyokat, hanem éppen a megzavart lelki egyensúly kapatta rá a bódító mérgekre az embert. Ezt valahogyan Tolsztoj is érzi, de természetesen a maga sajátságos vallásfilozófiája szerint így fejezi ki: „Az emberek nem mulatságból részegednek le, hanem azért, hogy elaltassák a lelkifurdalásaikat.” Persze a baj és vélt gyógyítószere azután, amint folyton váltakoznak egymással, mégiscsak gyilkossá teszik előbbutóbb a narkotikumot. De a pusztulás kezdőoka nem a narkotikumban van, hanem a reá kényszerülő lelki diszpozícióban, vagy ahogyan Tolsztoj mondja: „furdaló lelkiismeret”-ben.
Nagy nemzeti és népszerencsétlenségek idején, tragikus tehát hősi korszakaiban a világtörténetnek, az egyes ember is érzi a lelkében a szerencsétlenségeket, hánykolódik, viaskodik, fúrattatik a lelke – persze nem a Tolsztoj-féle valláserkölcs értelmében –, és ilyenkor rettenetesen megnövekedik a narkotikus szereknek a fogyasztása. Dr. Hollós István, egyik kiváló tudósunk kimutatta, hogy Perzsiában Kambizesz uralkodása alatt, a zsidóknál Izsaiás próféta korában, Rómában a kereszténység első századaiban, egész Európában pedig a harmincéves háború idején öltött irtózatos mértéket az alkohol fogyasztása. Tehát a gondnak és kétségbeesésnek a korszakaiban. Ami áll a népekre, az áll az egyénre is.
Az angol klíma spleenszülő melankóliája az egyik oka az angolok, különösen pedig a skótok nagy alkoholfogyasztásának, az írek elnyomottsága a whisky tengerének.
Még individualizáltabban: millió példát lehetne felsorolni rá, hogy előbb józan ember iszákossá lett, amint valami nagy szerencsétlenség érte, például a vagyonát vesztette el, vagy családi katasztrófa csapott le rá. A pusztulás tehát nem az alkoholnál kezdődik el, hanem a pusztulásnál kezdődik el leginkább az alkohol. Ez természetes is, mert hiszen a gondolattól való menekülésnek és a gondot elcsillapító fantázia felébresztésének az eszköze éppen minden narkotikum. Az ópium, amellyel négyszázmillió ember él, csakúgy, mint a hasis, amelyet háromszázmillió ember használ, a betel, amelyet százmillió rág, csakúgy, mint a tízmillió ember által fogyasztott maté, azután a kava-kava, az alkohol, az agaricus muscarius leve. Ezen a tényen siklanak el az antialkoholisták, pedig alighanem ebből a nézőpontból is rá kellene tekinteni.
Sajátságos, de tagadhatatlan igazság, hogy a gondnak, a lelki fájdalomnak, de sokszor határozottan testi fájdalomnak is van egy specifikus, bár mindig mérges gyógyítószere: a ritmus. Ezt Nietzsche is megírja: „A művészet élettani feltétele a mámor, előidézésére pedig legjobb eszköz a ritmus.” Persze ez a megállapítás tisztán csak a művész elragadottságára, az alkotáshoz szükséges magafeledtségére szól, de az értéke kiterjeszthető minden egyes olyan emberi lélekhelyzetre, amikor a saját énünk, gondunk, fájdalmunk elfeledésére van szükségünk. A gondtól terhelt ember ezért járkál ritmikusan egyforma lépésben fel s alá, ösztönszerűen, maga sem tudva, hogy most narkotizálja magát.
A gyermeket a bölcső ritmikus ringása, a bölcsődal halk ritmusa, a vele fel s alá járó anya lépteinek a ritmusa csillapítja el, de kétségtelen, hogy a beteg vagy bántott gyerek ritmikusan halk sírásában maga is ösztönszerűen gyógyítószert keres, amivel talán álomba ring át majd a kicsiny, megkínzott, fájó lelke.
De nemcsak az álomnak, hanem a magunk feledése másik módjának, az extázisnak is a ritmus a megszerzője. Az indiai fakír, ha extatikus állapotba akar jutni, nemcsak bódító füstöt szí be, hanem rettenetes, erőszakos, de mégis ritmikus mozgással dobálja hol előre, hol hátra a felsőtestét, és a nyaka izmai segítségével még külön a fejét is. A nábik pedig… De itt el kell mondani egy kicsit, hogy kik voltak azok a nábik.
Az Ótestamentumnak több helyén történik említés a nábikról. A magyar bibliafordítók „prófétá”-nak fordítják ezt a szót, pedig úgy látszik, nagyobb a hasonlóságuk a mohamedán dervisekhez, mint a régi zsidó prófétákhoz. Először Izrael országának a déli vidékén bukkant fel ez a csodálatos szerzet. Csapatokban jártak, a legszegényebb, legnyomorúságosabb néposztályból verődtek össze. Családtalan, rokontalan, züllött emberek, akik városról városra, tanyáról tanyára vándoroltak. Négy ember volt közöttük a zenész, az egyik a spanyol táncosnők dobjához hasonló hangszert hordott magával, a másik ércsípot, a harmadik a kinnor-t, amely hárfa alakú volt, a negyedik a nebel-t, amely apró cimbalomhoz volt hasonlatos. Ha emberekkel találkoztak, akkor megálltak, a négy zenész a csapat élére ment, és valami éktelen, harmóniátlan, de hullámzó ritmusú zenébe kezdett bele.
Ez a zene megbabonázza a nábikat, elkezdenek először csak vonaglani, a fejükkel, a karjukkal, derekukkal rángatózni, aztán hirtelen vad, őrjöngő táncba csapnak át. Ez a tánc olyan mágikus hatású, hogy a nézőket is magával ragadja. Azok is elkezdenek vonaglani, majd ugrálni, végre pedig együtt őrjöngeni a tomboló nábikkal. Vad forgatag támad, végre a nábik kimerülten, egymás után zuhannak le a földre: megszállta őket a ruah Elohim vagy ruah Jahve. Az örökkévaló ihlete. Szaggatott, földöntúli hangon mondtak zavaros jósigéket. Ezek voltak a nábik, és ennek a ragadós lelki betegségnek a magyarázata kettős. Az egyik az, hogy a sémi ember alapjában mind kevés szavú – az arab még ma is alig beszél –, a cselekvés az ő gondolatainak a kifejezője. Atavisztikus módon megvan ez a lelki sajátsága még ma is a zsidók jellemzően erős és szinte ingerültnek látszó gesztikulálásában. A magyarázat másik része az, hogy a nábik, ha talán öntudatlanul is, de semmi esetre sem cél nélkül cselekednek.
Mert vad zenéjükkel és lázító táncaikkal azért járták be Izraelt, hogy annak népét szabadságharcra gyújtsák fel az elnyomó filiszteusok ellen.
Az eltiportaknak, a kétségbeesetteknek az extázisa és az arra következő kábult önfeledése volt tehát a nábik őrjöngő démonikus tánca, amely Sámuel könyve szerint reá ragadt Saul királyra is: „és a ruah Elohim, Isten szelleme rája ugrott, és ő is közöttük őrjöngött”. A nagy elnyomásnak, a nagy nemzeti kétségbeesésnek, az egyénien is irtózatos nyomorúságnak a napjai szülték meg Izrael országában ezt a lelki járványt, a narkózisnak ezt a minden alkoholnál diabolikusabb formáját. Sem az individuum, sem a nemzet, a nép nem bírt többé segíteni magán, a maga erejéből, kellett tehát valami segítség vagy legalább valami feledés emberen túl valóknak sejtett vidékekről.
A ruah Elohim, a vergődő emberi lelket az isteni lélek nyugalmával befedő hatalmasság. Az alkoholnak és egyáltalán minden narkotikumnak a szédületében is ott van a ritmus. A fej imbolygó kábulata, a fül ritmikus zúgása, a ringásnak az az érzése, amit múlhatatlanul mindenki érez például egy pezsgős vacsora után. És az ópiumszívó először az ágya vagy a vacka ringásának a ritmikus érzését érzi. A nábik eltűntek Izraelből, amint a nemzeti királyok alatt felszabadult az ország a zsarnokságtól, a kiraboltságtól. Tisztelem Forelt és a „Guttemplár”-okat, de – nem gondolnák-e, hogy előbb a gazdasági nyomorúságot kell megszüntetni, s akkor tűnik el az alkoholizmus is? Mert nem az alkohol az oka a nyomorúságnak, hanem a különféle nyomorúságok az alkoholizmusnak.
Fotók forrása: Fortepan
A Cholnoky család máig termeli a tehetségeket | Magyar Krónika
A Cholnokyak nagy szerepet játszottak Veszprém fejlődésében, s olyan kiválóságok tették országos hírűvé a családot, mint a földrajztudós Jenő vagy a két önpusztító író, Viktor és László.
