Várdai István 1985-ben zenészcsaládba született, nyolcéves korától csellózott, tizenegy évesen már országos versenyt nyert, egy év múlva pedig felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre a különleges tehetségek osztályába. Húszéves korától a bécsi zeneakadémián tanult, majd a Kronbergi Akadémián folytatta tanulmányait.
Mára ő a világ egyik legkeresettebb csellóművésze, a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti vezetője, a bécsi zeneakadémia professzora – és még nincs negyvenéves.
Sikereit látva egyértelműnek látszik, miért készül róla film: inspiráló, tanulnivaló út az, amit a vidéki család tehetséges fia bejárt; Száraz Eszter alkotása mégsem ragad le a népmesei motívumoknál, és egy percig sem didaktikus. Mivel az alkotók nem félnek a nehéz kérdésektől, nézőként bátor és őszinte válaszokat kapunk többek között arról, milyen terhekkel jár a tehetség, és mi mindent áldozhat fel egy ember a küldetéstudat oltárán.
A négy éven át forgatott portréfilmben folyamatosan mozgásban vagyunk, követjük Várdait térben és időben: láthatunk felvételeket tizenegy éves kori koncertjéről és jóval későbbi, zeneakadémiai szólóestjéről, felfedezhetjük élettereit Sárbogárdtól, a nagymama otthonától a kronbergi diákévek bérelt lakásán át jelenkori, bécsi családi fészkéig. Megszólalnak közben életének fontos szereplői – édesanyja, felesége, mesterei, kollégái stb. –, akik a művészt más-más oldaláról mutatják be nekünk. És persze mesél ő maga is, múltjáról, döntéseiről meg arról, hogyan fér egy napjába annyi program, mint másnak kettőbe se.
„Nem szabad hibaelkerülésre menni. Az megbocsátható, ha valami félremegy, de az nem megbocsátható, ha nem azzal a lelkülettel és nem azzal a szándékkal állunk hozzá” – fogalmazza újra Beethoven szavait Várdai, felvillantva, miképpen áll ő a kihívásokhoz.
A német zeneszerző egyébként is sokszor előkerül, mint Várdai elmondja, az ő zenéjét mindennap játszani kell, vagy ha erre a körülményeknél fogva éppen nincsen lehetőség, legalább végig kell gondolni azt. Milyen érdekes, hogy a Stradivari-cselló, amit újra és újra kézbevesz a művész, 1673-ban, Bach születése előtt készült, ma pedig vonaton, repülőn, kocsiban kíséri tulajdonosát kontinenseken át. Azt nem tudjuk pontosan, a hangszer élete háromszázötvenegy éve alatt hány kilométert tett meg, de abban biztosak lehetünk, hogy Várdai a maga harminckilenc éve alatt rengeteget. Jól ábrázolja ezt a film, mikor egy váróteremben az érkezéseket és indulásokat jelző tábla előtt a művész felolvassa a városok nevét, és azok között alig akad olyan, ahol még nem lépett fel.
„Az a jó, hogy még van mit tanulni. Ha az ember úgy érzi, hogy ez kész, akkor nincs értelme tovább csinálni” – fogalmazza meg, miért van úton mai napig.
Különösen megkapó a film azon része, ahol a covidjárvány alatti lezárások idején az üres Müpában ad koncertet a szülinapos zenész, a hallgatóság pedig a régi autósmozik rendszerét idézve a parkolóban ül, kocsija hangszóróján hallgatja a darabokat, közben az épület falára vetítve követi, mi történik a színpadon. Az előadás végén harsogó dudaszóval fejezik ki tetszésüket, mi pedig így, évek távlatából, a moziteremben ülve is megérzünk valamit abból a különleges hangulatból, amit az előadó és a közönség megtapasztalhatott aznap.
„Várdai nemcsak beszél, hanem mond is valamit” – jelentette ki Száraz Eszter kulturális újságíró, a portrédokumentumfilm szerkesztő-rendezője a premiervetítést követő beszélgetésen. Mint elmesélik, a két művész a Virtuózok forgatásán ismerte meg egymást, Száraz vezető szerkesztőként, Várdai zsűritagként járult hozzá a produkció sikeréhez.
A filmes felfigyelt arra, hogy – az akkor már elismert – művész igen tartalmas kritikákat ad a gyerekeknek, jó pedagógiai érzékkel kommentálja a színpadon látottakat. Emellett Eszter saját bőrén tapasztalta, hogy István zenészként olyan erőteljes hatást tud kiváltani a közönségből, amit kevesen – sejtjük, a film története valahol itt indul. Minél tovább beszélgetnek, annál inkább megérezzük mi is, hogy a kölcsönös szimpátia segíthetett átvészelni a coviddal terhelt, hosszú, országokon átívelő, fáradságos munkát. Megérte.
A filmet május 30-án, a magyar klasszikus zene napján, az M5 csatornán láthatja a nagyközönség.