Hogyan lett a teniszből színház és film?
Gyerekkoromtól versenyszerűen játszottam, és ahogy olyan sokan, akiknek nem jön össze a viszonylag jó világranglistás helyezés, megragadtam a lehetőséget, hogy sportösztöndíjjal kijöjjek tanulni az USA-ba. Tudatosan olyan egyetemet választottam, amelynek csak a másodosztályban szerepel a teniszcsapata, hogy maradjon időm és energiám másra is. Az pedig sosem volt kérdés, hogy ez a más a színészet lesz. Kicsi koromtól imádtam a középpontban lenni, mindent és mindenkit leutánoztam, később a teniszversenyeken is ilyen hülyeségekkel szórakoztattam esténként a többieket. Talán az eredetileg jogász nagypapámtól örököltem ezt a képességemet, neki énekes-zongorás standupelőadásai voltak, gyakran konferált is. És abban is nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy az anyukám, aki magyartanár, rengeteget cipelt engem és a két testvéremet színházba, operába. Bevallom, utóbbi nemigen tetszett, és még ma is ódzkodom tőle kissé.
Meddig futott a két dolog párhuzamosan?
Körülbelül a második év végéig. Innentől jóformán csak a színészetnek éltem, éjszakánként dolgoztam, nappal egyetemre jártam, amit nagyon szerettem, remek tanáraim voltak. Például a The Actors’ Gang egyik rendezője. Ezt a társulatot Tim Robbins alapította negyven évvel ezelőtt, és azóta is a szívügye. Az Our Town (a mi városunk) című darabjukat láttam először, ami annyira elvarázsolt, hogy eldöntöttem, diploma után mindenképpen velük szeretnék dolgozni. Kemény, közel három hónapig tartó, háromfordulós rosta volt, harminc próbálkozóból végül négyen maradtunk. Tíz éve, 2012 júniusa óta vagyok tag.
Milyen típusú társulatot képzeljünk el?
Az Actors’ Gang profi társulat saját játszóhellyel, nemzetközi turnékkal, saját iskolai és börtönprogrammal, Amerikában elég sokan ismerik. Legutóbb például a The New Colossus (az új kolosszus) című előadásunk óriási siker lett, még a covidjárvány előtt kezdtünk vele turnézni USA-szerte, mindenhol telt házzal ment. Tim Robbins rendezte és írta, a cím ihletője Emma Lazarus 1883-as, a Szabadság-szobor talapzatán is olvasható híres szonettje, ezzel a művel is zárul, az alapot mi magunk, a társulat tagjai adtuk, és a világtörténelem különböző korszakaiból származó menekültekről szól. Ebben az egyik főszereplőt játszom, bár ez így nem pontos, hiszen mind a tizenketten végig a színpadon vagyunk. Ez egyben szimbolizálja az Actors’ Gang működését is: csapatban, egységként dolgozunk. Az egyéni és a kollektív fejlődés ugyanolyan fontos, ezért minden héten van egy kötelező workshopunk, hogy még inkább rá tudjunk hangolódni a színpadon egymás érzelmi-fizikai rezdüléseire.
Milyen szerepe van a néhány hete bemutatott Übü királyban?
Übü mamát játszom. Fontos állomás ez a pályámon, mert ez az első igazi főszerepem, amit tényleg amerikai akcentussal csinálok meg.
Mennyire volt nehéz idáig eljutni?
Tizennégy éve élek Los Angelesben, ez idő alatt folyamatosan alakult, csiszolódott a nyelvtudásom, már régóta angolul álmodom és gondolkodom. Az akcentus persze más kérdés. Nekem is van valamennyi a hétköznapokban, bár általában senki nem arra tippel, hogy Európából jöttem, leggyakrabban Brazíliát szokták emlegetni. Érdekes módon a covid- járvány lökött nagyot rajtam ezen a téren. A színház bezárt, az étterem is, ahol mellette dolgozom, és mivel nemigen tudtam mit kezdeni a felszabadult heti kilencven-száz órával, gondoltam, itt a lehetőség a fejlődésre. Minden spórolt pénzemet filmszínészi és akcentusórákba fektettem, úgy tűnik, eredményesen, mert azóta sokkal több és jobb meghallgatásom van. Ha bejön egy ígéretes ajánlat, általában rögtön hívom az akcentustanáromat, közösen átmegyünk a szövegen, de már nekem is van annyi rutinom, hogy tudjam, mik a típushibáim, amikre figyelnem kell. Egyre könnyebben és természetesebben vetkőzöm le ezeket a beidegződéseket.
Mondhatjuk, hogy ma már nehezebb lenne magyarul játszania?
Nem tudom, hogy tudnék-e egyáltalán, hiszen még soha nem volt rá példa. A kétnyelvűséggel valószínűleg lennének gondjaim. A nővéremmel ellentétben nem vagyok nyelvzseni, megfigyeltem, hogy amikor végre haza tudok menni, és csak magyarul beszélek néhány napot, az rögtön hatással van az angolomra. De azért persze szeretnék egyszer otthon is színpadra állni, anélkül csak nem halhatok meg. Ahogyan az is nagy álmom, hogy mint amerikai színésznő szerepet kapjak egy Magyarországon forgatott sorozatban. Nemrég egyébként majdnem megtörtént ez, öt napig vártunk a válaszra, de sajnos az utolsó pillanatban lecsúsztam a szerepről.
Az is csak álom egyelőre, hogy kizárólag színházból és filmezésből meg tudjon élni?
Igen, ez a következő féléves terv. Viszont tény, hogy Los Angeles drága város, itt természetes, hogy aki nem filmez állandóan, nincs stabil szerepe mondjuk egy sorozatban, az mindenféle mellékállást vállal; az éttermi meló mellett én például időnként teniszt oktatok. De ez nem baj, a világért sem szeretnék panaszkodni, megvan mindenem, egy tágas stúdiólakásban élek, és ahhoz képest, hogy az elején másfél évig egy ágyat sem tudtam venni, nagyon is jó helyzetben vagyok. Persze a cél az, és most ezen dolgozunk tervszerűen a menedzsereimmel, hogy egy éven belül ne legyen szükség ezekre a különmunkákra a viszonylag kényelmes megélhetéshez. Most ott tartok, hogy maximum három-négy nap semmittevést engedhetnék meg magamnak.
Menedzserek, ügynökök, meghallgatások: kicsit más a ritmus, mint itthon. Hogy néz ki ez a gyakorlatban?
A tévésorozatokba és a nagyobb filmekbe kizárólag ügynökségeken, menedzsereken keresztül lehet bekerülni, hiszen csak nekik van hozzáférésük a napi szereplistához. Ez nagyjából reggel nyolckor kerül fel az internetre, az ügynökök ilyenkor gyorsan kattingatnak, és küldik tovább, ha bejön egy meghallgatás. Az én típusom esetében – húsz és negyven közti nő – egy szerepre átlagosan ezerötszáz, akár kétezer jelentkező van, ennek a töredékét hallgatják meg. Kasztingirodától függ, hogy mennyit, de mindenképpen többet, mint régen, amikor minden személyesen zajlott.
Most hogyan zajlanak a meghallgatások?
A covidjárvány ebben is változást hozott. A filmes és tévés szerepekre ma már leginkább úgynevezett self-tape-pel kell jelentkezni, ami egy saját magunk által stúdióban vagy otthon rögzített felvétel. Sokan panaszkodnak emiatt, de nekem nincs bajom vele, szerintem még nyugodtabban is lehet ezen a módon dolgozni. A menetrend az, hogy megkapom a szöveget, általában pár oldalt, gyorsan megtanulom, és ha kell, az akcentustanárom segítségével begyakorlom – van, amikor reggel jön a munka, este nyolckor pedig lejár a határidő –, majd elküldöm a felvételt.
A Mosolyogj-beli szerep is így jött?
Igen. A menedzserem beküldte a selftape-et a Paramount Pictures égisze alá tartozó Paramount Players kasztingvezetőjének, visszahívtak, majd jött még egy kör Zoomon vele és Parker Finn rendezővel, és kérték, hogy játsszak el egy jelenetet többféle módon. Nem sokkal később hívott az ügynököm, hogy megvan a szerep, én meg két hónapra New Jersey-be költöztem, bár csak heti két napot forgattam. Erről az egészről nem is mondhatok többet, amíg a film nem kerül streamingszolgáltatásba.
Van kilátás mostanában hasonló munkára?
Volt néhány jól sikerült meghallgatásom, de képlékeny, hogy mi lesz, napról napra változik minden. Ami biztos, hogy van az Übü mama, és hamarosan kijön három független film is, amelyekben tavaly forgattam főszerepben. És továbbra is azon vagyok, hogy bejussak egy nagyobb sorozatba. Nagyon szeretem A szolgálólány meséjét, abból állítólag lesz még egy évad, hátha. Nehéz ügy, mert a kisebb szerepeket is a forgatás helyszínén, Kanadában kasztingolják, és az a szabály, hogy először a helyiekből kell válogatni, és ha ott nem találnak alkalmas színészt, akkor néznek csak körül Los Angelesben.
Nehéz ügy, de nem lehetetlen?
Szerintem semmi nem az. Kissé fel van fújva ez a hollywoodiálom-dolog. Dolgozni kell sokat, ennyi a titok. Én száztíz százalékosan biztos vagyok benne, hogy semmi nem volt hiába, és az álmaim összejönnek.
Fotó: Paramount Pictures
