Eddig sem voltak kétségeink afelől, hogy saját kora egyik legnagyobb punkja az a Csokonai Vitéz Mihály volt, aki somogyországi kószálásai során, közismert szerelmi csalódását is valamiképp enyhítve, megírta a hazai irodalomban műfajilag addig előzmények nélkülinek számító vígeposzát, a Dorottyát. A szerző által furcsa vitézi versezetként illetett, négy könyvben megírt mű 1798–99 telén keletkezett, első nyomtatott kiadása 1804-ben jelent meg Nagyváradon. A karnevál témakörét feldolgozó, a hősi eposzok műfaját szatírába fordító, hovatovább egyenesen kiforgató mű megírásához az élményanyagot nem más jelentette, mint a Somogy vármegyei kastélyok, udvarházak és báltermek fülledt világa a téli mulatságok, legfőképpen a farsang idején. 

Csokonai a mű karaktereit – hajadonokat és ifjakat, életük teljében lévő férfiakat és nőket – valós tapasztalataiból alkotta meg. Azoknak az aggszűzeknek az alakját is, akik közül a farsangon kipécézett Dorottya felveszi a kesztyűt a rajta gúnyolódókkal szemben. Leghatékonyabb fegyvere a viszálykeltés, ami már-már végzetesnek bizonyul, ám a túlontúl rövidre sikerült farsangi bál katzenjammerba forduló hajnalán végül Vénusz istennő földöntúli jelenése állítja meg a dunántúli bukolikába oltott rokokó káoszt. 

Ezen a ponton azt is fontos megjegyezni, hogy kora kiemelkedően művelt és tájékozott költője nem tiport bele a jó somogyiak önérzetébe, sőt ők maguk, elmorzsolva saját esendőségük fölött néhány sírva vigadós örömkönnyet, szabályosan istenítették a művet. Az idők próbáját kiálló társadalomkritikai hangok pedig a mindenkori színjátszás számára is alkalmassá teszik a visszájára fordított eposz előadását. A huszonötödik évadát ünneplő Gózon Gyula Kamaraszínház jó ütemérzékkel és a tiszteletadás nyilvánvaló szándékával vette repertoárjára a Csokonai-opuszt, melyet Deres Péter dramaturg írt színpadra, és Hajdú László rendezett. 

A címszerepet Nagy-Kálózy Eszter játssza egészen magával ragadó módon; nem nehéz észrevenni, hogy igazi jutalomjáték számára a vármegyei vénkisasszony felettébb össszetett személyiségébe bújni.

A főbb szerepeket Illés Dániel, Trokán Péter, Tűzkő Sándor, Martin Márta és Nagyváradi Erzsébet játéka teszi hasonlóképpen emlékezetessé, de ne hagyjuk ki a sorból Hermányi Mariann, Varga Ádám, Szoták Andrea, Nagy Enikő, Pásztor Edina, Mosolygó Sára, Varró Hanga, Mucsi Kristóf, Jánosi Dávid és Janik László nevét sem. Jólesik ugyanis megfigyelni a számos társulatból érkező színművészek szépen összecsiszolódó játékát, amit leginkább a régi korok téli estéinek ezernyi gyertya vibráló fényében rendezett örömzenéléséhez lehetne hasonlítani. 

Ahogy az előadás ismertetője jellemzi, Csokonai Dorottyája „a magyar irodalom állócsillaga, igazi költői bravúr, huncut, kócos remekmű, elementáris komédia”, amit határozottan támogat meg a visszafogott színpadkép, a színekkel és tónusokkal izgalmasan játszó jelmezek, valamint a zenei anyag és a koreográfia. A történet végén pedig nem marad el a katarzis sem, amit az isteni beavatkozás hoz el az esendőségükben is szerethető emberek közé. Úgy a színpadon, mind a nézőtéren.

Csokonai Vitéz Mihály – Deres Péter: Dorottya. A Gózon Gyula Kamaraszínház előadása a Vigyázó Sándor Művelődési Központban. Bemutató: november 24. 18.00

Fotók: theater.hu fotó – Ilovszky Béla