Volt a Kádár kori Magyarországon néhány közterület és intézmény, amelynek hiába változtatták meg a nevét, a legtöbben mégis a régit használtuk. Ilyen volt az Andrássy út, és ilyen volt a Gerbeaud cukrászda a pesti belvárosban, a csillogó, tágas „Zserbó” a hatalmas tükreivel, kissé kényelmetlen székeivel és drága, de finom süteményeivel. Túlélve a 20. század viharait, ma már hivatalosan is újra az alapító nevét viseli.
Azt gondolná az ember, hogy 1984-ben, amikor a nevezetes cukrászda visszakapta a nevét, a kormányzat ezzel a gesztussal a Gerbeaud család még élő tagjainak kívánta az elismerését kifejezni.
Hulej Emesének az egyik Gerbeaud unoka, Elischer Edith életét végigkísérő kötetéből azonban kiderül, a család egyáltalán nem örült annak, hogy az őket meghurcoló, elüldöző, kisemmiző rendszer a jól csengő nevet használja a valóságot leplező kirakatként.
A hatalom a családdal kötött megegyezés nélkül, ha úgy tetszik, erőből, az államosítás utolsó lépéseként ragadta el még a nevüket is.
Hogy a család miért nem örült a névcserének, az az Unoka a Gerbeaud-házból című kötetből világosan kiderül. A címszereplő, az alapító Gerbeaud Emil egyik lányának leánya, a kommunista hatalomtól elismerést soha, viszont minden ok nélkül megaláztatást és szenvedést bőven kapott, és nem ő volt az egyetlen a népes famíliából, akinek ilyen sors jutott osztályrészül.
Gondolható, hogy nem így indult az 1906-ban született Edith élete. A cukrászda, ami valójában kiterjedt vállalat volt már akkor, nagypolgári jólétet kínált a ma is álló, hatalmas épületben élő családnak. Magának a cukrászdának az egész főváros krémje volt rendszeres vendége, a család pedig közvetlenül a legnagyobb iparmágnás családokkal, a Chorinokkal, Weissekkel, Mauthnerekkel volt baráti, olykor pedig a házasságok révén rokoni kapcsolatban.
Edith a dúsgazdag úrilányok gondtalan életét élte, ez azonban nem jelentett felelőtlenséget, felületességet. Amint a szerző visszaemlékezések, levelek, személyes interjúk alapján feltárta, a Gerbeaud családban szigorú nevelési elvek uralkodtak.
A gyerekektől elvárták, hogy jó tanulók legyenek, nyelveket tudjanak, és ne idegenkedjenek a kétkezi munkától sem, ha a szükség úgy hozza.
Márpedig úgy hozta.
A szerzőnek a családi archívumokban, közgyűjteményekben és különösen az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában folytatott kutatásai ma már hihetetlennek tűnő sors eseményeit tárták fel.
A háború utolsó heteiben férjhez menő Elischer Edit nyelvtudása révén a budapesti amerikai nagykövetségen kapott munkát, ami a hatalmat megszerző kommunistáknak elég volt ahhoz, hogy letartóztassák, bíróság elé állítsák, és koncepciós perben hat évre ítéljék.
A hatból öt és felet le is ült. A könyv talán legborzongatóbb fejezete a börtönévek levelekből és családi visszaemlékezésekből rekonstruált leírása.
Ma már hihetetlen a Rákosi-kor diktatúrájának brutalitása, amellyel a teljes magyar nagypolgárságot megtörni törekedett. Mint a kötetből is kiderült, ez a törekvés Elischer Edit esetében kudarcot vallott. A bőségben felnőtt úrilány személyiségét maradéktalanul megőrizve vészelte át a szörnyű éveket.
A magyarsága iránti elkötelezettségét mutatja hogy – noha nagyapja Svájcból települt Magyarországra, és számos rokona élt külföldön – a forradalom után sem emigrált. Pedig fizikus férje, Szelényi Tibor sem kapta meg azt a szakmai lehetőséget, amelyet a tudása alapján megérdemelt volna.
A forradalom után otthoni nyelvtanításból élt, az évek alatt rajongó diákok csapatát gyűjtve maga köré. Hűséges férjét nemsokára elveszítette, attól kezdve egyre inkább az emlékeinek élt – hiszen volt miből. Aztán az az idő is elérkezett, amikor az egykori cukrászdája vezetősége kezdett tőle szakmai tanácsokat kérni. A kéréseket örömmel teljesítette, de ő is a család azon tagjai közé tartozott, akik 1984-ben egy udvarias levélnél többet vártak volna azért, hogy a patinás nevet a cukrászda újra viselhesse.
A sorstól Elischer Edit nem kapta meg az elégtételt a hűséggel és kitartással elviselt veszteségekért és szenvedésért. Tisztelőinek egyre bővülő köre azonban pontosan tudta, hogy ki is az idős hölgy. Így történhetett, hogy 1997. január 16-án Franciaország elnöke, Jacques Chirac személyesen, Budapesten adta át neki a Becsületrendet. Hulej Emese kötete ennek a magas kitüntetéssel elismert életpályának állít méltó emléket.
Hulej Emese: Unoka a Gerbeaud-házból. Jaffa Kiadó, 2023
