A magyar költészet napja alkalmából először mindig József Attilától A Dunánál című vers jut eszembe, amelyet még édesapám olvasott fel nekem gyerekkoromban, mély benyomást tett rám nemcsak a szövege, hanem az is, hogy bár sosem zenésítették meg, olyan a ritmusvilága, mintha egy dal lenne.
Viszont ha a hagyományos zeneszámot kell választanom, már nehezebb helyzetben vagyok, hiszen furcsa viszonyt ápolok velük:
előfordul, amikor napokig egyetlen dal jár a fejemben, máskor hosszú éveken keresztül rajongok egy számért, aztán hirtelen megunom, és talán soha többet nem hallgatom meg újra, hiába adott rengeteg energiát korábban.
Az említett neves napon mi is fellépünk, rengeteg megzenésített verset adunk majd elő, ilyen például az európai himnusz, az Örömóda, amelynek az az érdekessége, hogy miután Kisfaludy Sándor megírta az egy muraközi dudanóta által ihletett Magyar szüretelő ének című versét, egy korabeli folyóirat, a német Általános Zenei Újságban megjelent, majd így eljutott Beethovenhez is, akire nagy hatást gyakorolt a költemény.
Azonban ha mégis egyetlen tételt kelt kiemelnem az életemből, amely rendkívül fontos nekem, akkor először Sebő Ferenc versfeldolgozásai jutnak eszembe, azok közül is Lydiához címet viselő, amelynek alapját Horatius egyik költeménye jelenti. Részben azért is fontos ez számomra, mert az egyik húgomat is Lídiának hívják, így gyakran énekeltük gyerekkoromban, rengeteg családi élményem kötődik hozzá.
Talán tízéves lehetettem, amikor először találkoztam vele, rögtön megérintett, de ahogyan korosodik az ember és egyre érettebbé válik, több és több réteget fedez fel a szövegében. Tetszik, ahogyan végigvezet egy történetet a szerelemről: hogy milyen érzés egymásba szeretni, elbúcsúzni, vágyakozni a másik után, újra találkozni, visszaemlékezni a közös pillanatokra, az érzelmek teljes skáláját végigjárja.
Nem szeretnék irodalmi fejtegetésekbe bocsátkozni, mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy hallgassa meg, és érteni fogja.
Eszembe jutnak erről a dalról a hosszú autózások is, a mai generáció talán már nem igazán élte meg, hogy annak idején feltettünk egy magnókazettát a kocsiban, és azt hallgattuk végig, a felénél megfordítottuk, ez a szerzemény egy egy óra hosszú albumon szerepel, és sokszor mire megérkeztünk, pont az album végére értünk. Azt gondolom, akkoriban egészen más viszonyt ápoltunk a lemezekkel, jobban, mélyebben ismertük az alkotókat, kézről kézre, szájról szájra terjedtek – akárcsak a jó viccek, amelyeket ma már alig hallani –, úgy érzem, ez a közösségérzet manapság kiveszett nagyrészt, mindenki a saját világában él. Én jelenleg is a klasszikus hanghordozók híve vagyok, nem szeretem a Spotify-t sem, az említett ok miatt és azért sem, mert nagyon rossz minőségben kerülnek fel rá a zenék, az átlagos hallgató azonban ezt nem érzékeli, azt hiszi, így kell megszólalnia a daloknak.
Visszatérve a Lydiához, egy rendkívül szép feldolgozásról van szó, amely tökéletesen követi és alkalmazkodik a szöveg belső ritmikusságához, nagyon zavaró tud lenni ugyanis, amikor nem úgy hallunk vissza egy verset, ahogyan annak a dallamisága a fejünkben él, hiszen az a legtöbb esetben olyan, mintha furcsán, természetellenesen, a magyar nyelv szabályaival nem törődve beszélnénk. És nagyon tetszik a dal visszatérő zenei motívuma, valamint az is, hogy nincsen túldíszítve, néhány hangszer elegendő a megszólaltatásához.
Felmerülhet ezek után a kérdés, hogy amennyiben ennyire sokat jelent nekem ez a dal, a családi eseményeken kívül miért nem játszom el a koncertjeimen? Úgy gondolom, hogy amíg meg lehet hallgatni Sebő Ferenc feldolgozásában, addig semmi szükség rá, hogy én is feldolgozzam. De most, hogy beszélünk róla, szöget ütött a fejemben, hogy az említett, magyar költészet napját ünneplő fellépésemen Nové Soma társaságában mégis terítékre kerül majd. Aki nem hiszi, járjon utána április 11-én csütörtökön.
Kiemelt kép: Csoóri Sándor (Fotó: Kelemen Gergő)
