Egy vonatjeggyel megváltott építészsors – Erhardt Gáborral beszélgettünk

Hogyan alakult, formálódott az építészeti világlátása?
Érettségi ajándékként nagybátyámtól a Velencei építészeti biennálé organikus építészettel foglalkozó katalógusát kaptam, egy családi ismerőstől pedig Gerle János, Kovács Attila és Makovecz Imre A századforduló magyar építészete című kötetét. Gyakorlatilag ennek a két olvasmánynak köszönhető az érdeklődésem a szerves építészet iránt. Egyetemistaként a rendelkezésünkre álló építészeti források csupán papíralapúak voltak, ezekben pedig jóval több, a Makovecz Imre által is képviselt organikus építészeti irányzathoz, azaz a természet formáihoz, a hagyományhoz illeszkedő épületeket mutattak be – abban az időben ezek álltak inkább az érdeklődés középpontjában. Legizgalmasabb kapcsolódásom mégis egy évfolyamtársamnak köszönhető, ugyanis általa ismertem meg Kampis Miklóst, aki Makovecz Imrével együttműködve megalapította az organikus szemlélettel tervező építészműhelyek szövetségét, azaz a Kós Károly Egyesülést, melynek ma már én is tagja vagyok.  

Ezek szerint az egyetemi tanulmányokat már a Kós Károly nevével fémjelzett Vándoriskola követte?

Így van. A Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájában az a különleges, hogy a tagságot alkotó építészek irodáiban féléves váltásokkal gyakorlati tudásra lehet szert tenni, ennek köszönhetően alaposan meg lehet ismerni a mesterek építészeti vagy akár tárgyalási stílusát, látásmódját is. Az egyetemen a tervezési félévben konzulensem volt Ekler Dezső, ő alapozta meg Tokaj-Hegyalja iránti rajongásomat, ezért amint lehetőségem nyílt rá, egy fél évet Tokaj főépítészének irodájában töltöttem. Onnan ugyan visszajöttem Budapestre, két olyan mestertől lestem el a szakmai fogásokat, akiknek munkái szintén Hegyaljához kötődnek, tehát mondhatni megpecsételődött a sorsom, azóta szinte egész tevékenységem e borvidékről szól.

Ezt hívják sorsszerűségnek?
Ahhoz, hogy erre egyáltalán esélyem legyen 1999. október 18-án reggel hét órakor a Keleti pályaudvaron fel kellett szállnom a Tokajba induló intercityre. Magyarul az ember egy vonatjegy árával tulajdonképpen egy életpályára tudott benevezni. Később, egy szüreten találkoztam a Borbarát szerkesztőjével, Alkonyi Lászlóval. Közös, a borászati épületek leírását jelentő munkánk széles körű, újfajta gondolkodást igényelt, emellett ebben az időben nagy érdeklődés kísérte a borvidék megújulását. Minden forrongott, mindenkit meg lehetett szólítani, minden kérdést fel lehetett tenni. Természetes, hogy az ismerkedést a borászokkal kezdtem. Szepsy István, a híres mádi borász, akit tavaly Európa legjobb bortermelőjének választottak, egyenrangú félként társalgott velem, ez olyan antrénak számított, hogy onnantól fogva tényleg az egyik ember adott a másiknak. Mi, Hegyalján tevékenykedő építészek közösségben dolgoztunk, együtt mozogtunk télen-nyáron.

Hogyan kell ezt elképzelni?

Nem voltak egyedül töltött autós utazások, hisz vonattal jártunk. Az M3-as autópálya csak Füzesabonyig készült el, híre sem volt az M30-asnak. Felújított 37-es út, ugyan már! Nagyon sok feladatot belezsúfoltunk heti egy-két napba. Rengeteg épületfelmérést készítettünk, amelyek felhasználásával készültek később a kistérségi értékvizsgálatok. Ahogy Magyarországon fejlődött a gondolkodás az épített örökségről, úgy ástuk bele magunkat az újabb feladatokba. A folyamatos jelenlétnek köszönhetően az elmúlt több mint húsz év alatt eléggé erős beágyazottságra tettünk szert – ez azonban nem elég ahhoz, hogy mindig új megbízásokat kapjunk. Ahhoz a tudásunk szerinti legjobb házakat kell tervezni.

Mit jelent a jó ház?
Magyarországon az építészek az egyetemi évektől arra vannak trenírozva, hogy „megváltsák a világot”, és mindenki csináljon legalább egy olyan épületet, amelyért megkapja az Ybl Miklós-díjat. Én másik utat választottam. Engem mindig is az átlag érdekelt, a tömeget képviselő, hagyományos parasztházak. Főépítészként és a világörökségi tervtanács tagjaként azt vallom, hogy az átlagos tervek színvonalára kell koncentrálnunk. Az önkifejezési vágyat visszafogni, szerintem ezen múlik a munka minősége. Úgy gondolom, az építészet nem szabályozási vagy beruházási, hanem kulturális kérdés. Aki ma befektetőként érkezik Tokaj-Hegyaljára, a világ legjobb borát szeretné elkészíteni, ehhez mérten a hipermodern borászatát is egyedülállónak szeretné látni. A probléma az, hogy törvényszerűen olyan helyre akar építkezni, amit mindenki lát. Tegyük fel, hogy a Padi-hegyre építenek egy borászatot, amit elfogadunk. De mi van akkor, hogyha aztán valaki a szomszédos Fekete-hegyre, más a Galambos-tetőre vagy a Szent Tamás-hegyre tervezne? Tájképi zagyvaság a szőlősorok helyett. Nem beszélve arról, hogy amíg gyönyörű, roskadozó műemléki épületek állnak bent a településeken, amelyek felújításával a helyi közösség érdekeit szolgáljuk, addig elhibázott lépés a borturizmust kivinni a településekről. Ezt valószínűleg nem fogja végiggondolni egy sztárépítész. Ő csak egy helyrajzi számot lát, nem az emberek közösségét, akiknek az életét befolyásolhatja egy épület. 

Ezt a szellemiséget képviseli a Mathias Corvinus Collegium Építészet és Emlékezet Műhelyének vezetőjeként is?

A MCC modelljét unikálisnak tekintem a magyar oktatási rendszerben. A felvételt nyert egyetemisták képzése különböző iskolákon belül zajlik. Az általam vezetett Építészet és Emlékezet Műhely a Történelem- és Társadalomtudományi iskolán belül működik. Laikus egyetemistáknak mutatom be az építészetet, ráadásul az itt tanuló diákok az ország különböző egyetemeiről érkeznek, és érdeklődésük középpontjában legtöbbször a történelem áll. Egy város minden történelmi rétegéhez és az idő fogalmához kapcsolt építészetéről beszélni folyamatos megújulásra késztet. Igazából az építészet csak ürügy az interdiszciplináris oktatásban. A lényeg, hogy minél többet hozzunk ki a diákokból, olyan helyeken tudjuk őket kipróbálni, ami egy mára becsontosodott építészeti képzésben lehetetlenség. Fontos, hogy rálássanak más szakterületekre, otthonosan mozogjanak bennük, és képesek legyenek véleményt alkotni bármilyen építészeti stílusról. Ezáltal az értelmiségi közbeszéd részévé válhatnak az építészeti témák.

Sem démon, sem félisten – Makovecz Benjámin mesél édesapjáról | Magyar Krónika

Dolgozott sokat, azt mondta, amit gondolt, betartotta az ígéreteit, nem beszélt mellé, a művészkedést meg kifejezetten utálta – emlékszik vissza apjára Makovecz Benjamin.

A közbeszéd részévé válás igénye szülte a december 13-ai Országépítés konferencia ötletét is? 

Tizenkét évvel a mester halála után az organikus gondolkodásba illeszkedő épületeket láthatóan megbecsüli a közvélekedés, de ez nem elég ahhoz, hogy szellemi áramlatról, valóban működő közösségről beszéljünk. A lényeg, hogy fel kell tárnunk, meg kell mutatnunk a gyökereinket. Erről fog szólni a konferencia. Lechner Ödön, Kós Károly, Makovecz Imre munkássága egyébként az új építészeti törvény preambulumában is szerepel az építészeti szempontrendszer és elkötelezettség hivatkozási alapjaként. A törvényben szereplő polgári jó ízlés fogalma egyfajta orientációs képességet, a közös értékek iránti felelősséget emeli törvényi szintre. Szeretnénk rámutatni, hogy az elmúlt harminc évben az ő szellemiségük szerint tevékenykedtünk. Építészetünkre jellemző a genius loci, vagyis a hely szellemének megismerési igénye szűkebb környezetükön túlmenően. Regionális szemléletünk alkotóink jelentős hányadára igaz, hiszen gyakorlatilag Csíkszeredától Szombathelyig, Fülektől Pécsig mindenhol vannak tagjaink. A konferencia célja, hogy felvázoljuk a mai magyar szerves építészet előtt álló feladatokat, bemutassuk az elképzeléseinket, a kihívásokra adott válaszokat annak érdekében, hogy az elődeink által több mint száz éve elindított folyamat folytatható legyen a következő száz évben is.

Országépítés – A Kós Károly Egyesülés konferenciája a Vigadóban | Magyar Krónika

A természet ihlette, hagyományokra épülő formanyelv megőrzése és éltetése adja a Kós Károly Egyesülés szervezte Országépítés konferencia fókuszát, amelyet december 13-án, a Vigadóban tartanak.