Nem volt éppen egyszerű folyamat, amíg a jazz (és egyáltalán a nyugati könnyűzene) helyet kaphatott a szocialista Magyarország kulturális életében. Sok szempontból mérföldkő volt a világ akkoriban jó eséllyel leghíresebb emberének, Louis Armstrongnak és zenekarának 1965. június 9-én a Népstadionban, nyolcvanezer ember előtt adott koncertje, amely nemcsak eksztatikus hangulata, de annak okán is emlékezetes maradt, hogy a koncert után összeomlott a pesti tömegközlekedés. Amikor három évvel később Louis Armstrong egyik legragyogóbb zenei partnere, vagy ahogy a tengerentúlon emlegették, a „dal first ladyje”, Ella Fitzgerald egy szökőnapon, 1968. február 29-án először Budapestre látogatott, a közlekedési csőd nem ismétlődött meg, de az Erkel Színházban tartott koncerten még a csillárról is lógtak az emberek. „Az alaposan felemelt árú jegyek órák alatt elfogytak a pénztárnál; a legelszántabbak már előző este sorba álltak, hogy biztosítsák helyüket a nagy hangversenyre. […] [E]gy tizennégy éves kisfiú egy teljes napon át étlen-szomjan rejtőzködött a színházban, csakhogy meghallgathassa a koncertet” – írta Gonda János zenész és jazzszakíró a Muzsika folyóiratban.
Az ötvenegy éves Fitzgerald ekkoriban éppen pályája átmeneti korszakában volt. Az egy-egy dalkomponistának szentelt, legendás lemezeit és más kimagasló albumait megjelentető Verve Recordsnál lejárt a szerződése, de menedzsere, Norman Granz még nem alapította meg későbbi zenei otthonát, a Pablo lemezkiadót. És átmeneti korszak volt ez azért is, mert a rock és az új popzenei stílusok feltörése nyomán Amerikában ekkor vált véglegesen rétegműfajjá a jazz, s ment ki a divatból a „Great American Songbook”, vagyis Gershwin, Irving Berlin, Jerome Kern, Harold Arlen, Cole Porter és mások sztenderdjei, amelyek addig a jazzénekesek repertoárjának java részét adták. Ami a nyugati kulturális hatásoktól hosszú éveken át elrekesztett Magyarországon sokak számára még az újdonság erejével hathatott, az a nyugati világban már lejárt lemeznek számított.
A koncerten, amelyet a rádió élőben közvetített, Fitzgeraldot egy Tee Carson nevű, kevéssé jegyzett zongorista triója kísérte, az örökzöldek mellett énekelt néhány frissebb darabot is: így a Sunnyt, a Goin’ Out of My Headet vagy a bossanova-szerző Antônio Carlos Jobim One Note Sambáját, utóbbit arra használta, hogy scatművészetével, vagyis a hangszerjátékot imitáló halandzsaimprovizációjával örvendeztesse meg a közönséget. A már idézett Gonda szerint a hangosítás hagyott némi kívánnivalót maga után, „a koncert első részében gyakorlatilag nem lehetett hallani a bőgőt, amikor pedig hallatszott, torz volt”. Az énekesnőről így ír: „Ki győzné felsorolni, hányféle intonáció és hangszín szerepel Fitzgerald előadóművészetében? – Gyakran úgy érezzük, hogy a hangok a lehető legnagyobb természetességgel »törnek fel«, olyanfajta ösztönösséggel, amilyen csak a nagy népi énekeseknél figyelhető meg. Máskor meglepő hirtelenséggel vált át egy artisztikusabb, szinte az operaihoz közelítő hangvételbe.” Pernye András a Magyar Nemzetben rajongva számolt be a hangversenyről: „Nehéz betelni ezzel a varázsos hanggal, az önfeledt zenéléssel, ahogyan végigjárja az emberi ének szinte minden lehetőségét és műfaját, ahogyan majdnem három órán keresztül folyvást megújul és újjászületik, rejtélyes módon és fáradhatatlanul, a természeti tünemény ösztönösségével, amelynek a kulturált művész tudatossága ad végleges formát.”
A Muzsika közli Hegedűs László zenetörténész írását is, aki a Royal Szállóban röviden beszélgethetett is a művésznővel. „Ella egy fotelban ül és lázat mér. Néger kísérő- és barátnője a bőröndöket borogatja a földre. Egy gyógyszert keres. Ellának láza van. Mondja is rögtön: »tényleg csak egy kávét iszunk meg, aztán elzavarom magukat. Különben reggelig meghalok.«” A koncert kapcsán Ella arról beszélt, „[f]urcsa nekem, hogy ők nem ismerik még a dzsesszkoncert szokásait. Otthon, de Nyugat-Európában is a közönség az improvizációt, a neki tetsző fordulatokat tapsolja meg. Maguknál, ha meghallanak egy ismerős dallamot, azonnal összecsattanak a tenyerek. Ez egy kicsit kizökkentett a kerékvágásból. Többször is újra kellett énekelnem a témát, hogy jó legyen az átmenet az improvizációba. Persze a siker nagyon jólesett. Otthon nem szokás az ismétlés. Azt mondtam Teenek: más ország, más szokás, ismételjünk. Csak a lábam már nem bírta. Nem vagyok valami túlzottan cingár.” Hegedűs kérdésére, hogy az új stílusokról mi a véleménye, Ella így felelt: „Minden zene szép. A szándék a fontos. Az, hogy eleve valami jót, valami szépet akarnak adni. Amikor kezdő voltam, csak arra törekedtem, hogy a legjobb legyek. Nem ez a fontos. A legtöbbet kell adni. Persze, maga most azt hiszi, hogy egy öregasszony közhelyeket fecseg. De ha így van, téved. Gondolkodjon el rajta.”
Az MTI Fotóbankban és a Fortepanon található képek tanúsága szerint Fitzgeraldot a hangverseny után a Royal Szállóban tartott nemzetközi cigánybálra is elvitték, ahol Vörös Károly zenekara húzta a láthatóan kimerült énekesnőnek. A koncertről egyébként a filmhíradó is beszámolt, felvételét pedig két részletben meghallgathatjuk a YouTube-on, itt és itt.
Fitzgerald 1970 májusában tért vissza Budapestre, az ekkor adott koncertjének felvételét később Ella in Budapest címmel piacra is dobták. Ekkor a kiváló zongorista, Tommy Flanagan kísérte (többek közt John Coltrane, Sonny Rollins, Miles Davis egykori zenésztársa), s jócskán modernizált műsort mutatott be, Burt Bacharach-daloktól kezdve a Spinning Wheel című Blood, Sweat & Tears-számon át a The Girl from Ipanemáig. A Népszavának sikerült elkapnia egy rövid interjúra Fitzgeraldot, aki azt állította, többször is próbálta elkészíteni otthon a gulyást, de valami mindig hiányzott belőle. „Lehet, hogy talán a paprika?” Hogy ez mennyire volt a magyar közönségnek szánt kedveskedés, nem tudni, mindenesetre koncertjét az Erkel Színházban ugyanolyan percekig tartó tapsvihar zárta, mint két évvel azelőtt.