Ilyesmiről ma már szó sem lehet, de akkoriban, egészen a korai nyolcvanas évekig még természetes volt. Aki tudta, hogy mit keres, a budai várpalota környékén történelmi leletmorzsákat szedhetett föl a földről. Láttam a saját szememmel.

Zolnay László régésszel, a középkori budavári szoborlelet feltárójával, tucatnyi remek művelődés- történeti kötet szerzőjével sétálgattunk a várpalota és a polgárváros közötti, még elhanyagolt, törmelékkel teli területen. Azt magyarázta éppen, hogy a Tabán felőli oldalon az évszázadok során hogyan bővült a palota erődrendszere, hol futottak az Anjou-kori, kijjebb a Zsigmond kori, még későbbi erődfalak, hol húzódott egykor a várhegyet kettészelő úgynevezett szárazárok – ma eltérő színű útburkolat jelzi a helyét –, hol állt fölötte a híd. Sétánk közben megpillantott valamit a kövek között, fölszedte, a tenyerén mutatta. „Török kori mázas cseréptöredék. Ami ilyen zöld, szinte biztos, hogy török kori.”

Mentünk tovább. Megtudtam, hogy a Szent György téren a palota felé menő úttal párhuzamosan, a fű közt előbukkanó köves útdarab a hódoltság előtti időkből való, rajta a két bemélyedést sok ezer szekérkerék koptatta az évszázadok alatt. Kissé arrébb én is megpillantottam valami zöld töredéket. Lelkesen kaptam föl, mutattam Zolnaynak: ez is török, ugye? Kezébe vette. „Ez nem török, inkább korábbi.” Forgatta. „Nem edény volt, hanem valami más. Talán kályhacsempe darabja. A 15. században már nagyon szép cserépkályhák készültek Magyarországon.”

Sokáig őriztem a körömnyi cserépdarabot, aztán, ahogy az lenni szokott, elkallódott. Az emléke viszont megmaradt, és azóta is ha cserépkályhát látok, eszembe jutnak a Buda várának meleget adó, otthonosságot teremtő cserépkályhák, körülöttük a nagy király udvarával. Azt nem lehet pontosan tudni, hogy ki és mikor készítette az első cserépkályhát, de azt igen, hogy a 12. század előtt nemigen létezett ilyesmi. Jó darabig még utána sem nagyon, legalábbis nem abban a formájában, ahogy ma ismerjük. A tudomány mai állása szerint legvalószínűbben Svájcban támadt valakinek az az ötlete, hogy az agyagból tapasztott kemence oldalába mély üregű kályhaszemet illesszen, és azzal növelje a kemence hőleadó felületét. Előbb volt tehát a cserépből készült, tál vagy korsó formájú kályhaszem, és csak később, a 14–15. századra lett ebből a kezdeményezésből csempékből felépített teljes cserépkályha.

Azóta is a régészek egyik kedvenc lelettípusa a középkori cserépkályha-töredék, hiszen az égetett, mázas agyag évszázadokon át megmarad, a szakember számára rengeteg információt őrizve a hétköznapokról. A régi időkből rengeteg ép kályhaszem és -csempe is fönnmaradt, köztük növényi motívumokkal, alakokkal gazdagon díszített darabok. Egész tudományága van ma már ennek az emlékegyüttesnek, a legszebb darabok múzeumok kincsei.

Gyerekkorom otthonának cserépkályhája nem ilyen volt, a maga fakósárga színével inkább jellegtelennek volt nevezhető. Egyszerű, hasábforma építmény volt, mégis lehetett szeretni, háttal nekidőlni, élvezni a melegét. Reggel kihamuztunk, begyújtottunk, napközben raktunk rá, este csöndben kialudt. Szép ritmust adott a napjainknak ősztől tavaszig.

Bevallom, gyújtóst hasogatni nem szerettem, kihamuzni sem nagyon, begyújtani annál inkább, megengedett módon a tűzzel játszani. Odaguggoltam a kályha elé, pakoltam be gondosan a fát. Jobbról, balról egy-egy negyed hasábot, azokra keresztbe a gyújtóst, a gyújtósra kisebb daraboka rá nagyobbakat. A gyújtós alá galacsinná gyűrt újságpapírt, lehetőleg napilapot, de szükségből a színes magazinok is megtették. Gyufával meggyújtottam, és néztem, ahogy lángra kap a fa.
Talán nincs is olyan ember, aki ne szeretné nézni a tüzet. Egymásnak feszülő ellentétekbe rejtett varázslat van benne, vonz és taszít, éget és melegít, miközben önmagát soha meg nem ismételve lobog, megunhatatlanul. A halkan ropogó eleven tűz még akkor is elbűvöl, ha a cserépkályha tűzterébe van bezárva, ha csak hallani a ropogását, ha csak érezni a sugárzó melegét.

Igaz, a szüleim nem szerették, ha a tüzet nézni nyitva hagytam a kályhaajtót, az erős huzat kivitte a meleget, be kellett az ajtót csukni, hogy szép lassan, sokáig égjen. Ha az ember elfelejtkezett róla, hogy időben rakjon a tűzre, olyankor viszont napközben is hamvába holt a tűz, úgy kellett fölpiszkálni, fújni a parazsat, összetekert újságpapírral csapni neki a szelet, hogy erőre kapjon. Ha az sem segített, lehetett újra begyújtani, végig- csinálni a játékot a tűzzel.

Aztán ennek vége lett. Először gázt vezettek be az öreg cserépkályhánkba, aztán jöttek a konvektorok, a kályhát lebontották. Jó ideje az új házakba már nem is építenek cserépkályhát, kényelemhez szoktatott korunk elfeledkezett róla. De mostanában kénytelenségből mintha újra divatja kezdene lenni. Bevallom, örülök ennek a fejleménynek. Ahogy évszázadok óta, újra lobog a tűz az otthonokban.