Borbély Szilárd posztumusz verseskötete már a címében is egy talánnyal szembesíti az olvasót: időre vagy helyre vonatkozóként kell olvasnunk, tehát egy bukolikus időszakot vagy egy pásztori tájat idéz meg előttünk? A helyzetet ráadásul bonyolítja, hogy – mint azt a könyv végén található alapos tanulmányában Krupp József megjegyzi – Borbély versei kevésbé a pásztor ráérő idejében művelt költészethez tartoznak, amelynek modern változata (például Lövétei Lázár László eklogái) a jelen viszonyaihoz kritikával és iróniával közelít.

A Bukolikatájban darabjai inkább a paraszti költészettel mutatnak rokonságot a témáik (a falusi szokások), a motívumhasználatuk (állat- és növényszimbolika) és a nyelvi megformáltságuk (dalszerű ismétlések, például visszatérő formula a vers bevezetésében a „kora hajnalban”) tekintetében.

Az alcím szerint idilleket olvasunk a kötetben – ez a műfajmegjelölő címhasználat egyébként bevett dolog a Borbély-életműben, a 2004-es Halotti pompánál a szekvenciák szó szerepelt, a 2014-es A Testhez-nél pedig az, hogy ódák és legendák. Annyi bizonyos, hogy nem hagyományos idilleket kapunk a három ciklusban, amelyek címét összeolvasva kirajzolódik a könyv gyászos üzenete („amikor valaminek vége”), amire csak ráerősítenek az egymás változataiként szereplő, a kötetet nyitó és záró, Szuromi Lajos irodalomtörténész halálára íródott versek. A Bukolikatájban mindemellett olvasható Borbély regényének, a Nincsteleneknek a lírai párjaként is, mivel több versben rá lehet ismerni a helyszínére és a szereplőire. A két könyv közötti különbség azonban nemcsak a műnemi váltásban jelölhető ki, hanem abban is, hogy a Nincstelenek realista és naturalista kódok szerint működött, a Bukolikatájban pedig erőteljesen esztétizált nyelvet használ.

Így képez a kötet sajátos feszültséget a falusiak mindennapi élete és a leírására szolgáló, mitikusba hajló beszédmód között: például amikor az a népi hiedelem jelenik meg, hogy késsel nem nyúlnak a tejbe, vagy amikor a bika és a tehén pároztatása Zeusz és Héra nászát idézi fel.

A mítosz a kötetben több értelemben is keretként működik. Egyrészt a falunak a szokásokon és hagyományokon alapuló életét elemeli a hétköznapiságtól: az „Amikor az istenek vizet bocsátottak a földre” felütés azonban csak addig hat misztikusként, amíg rá nem jövünk, hogy a megszólaló végig isteneknek nevezi a falubelieket, így az öntözésre vonatkozik a kijelentés. Másrészt a mitikus időtávlat tulajdonképpen egy olyan időszaknak, a szocialista diktatúrának a leírására szorítkozik, amely éppen az idilli falut tette tönkre a brigádokkal, a kommunista szombattal és a téeszesítéssel. Harmadrészt a mitizálás felhívja a figyelmet a falu zártságára mind a szokások és hagyományok tekintetében, mind az idealizált faluképnek a jelentől elzártságára vonatkozóan, ezzel pedig a kötet az istenek múltba zártságára mint elzártságra is reflektál, például a Próteusz a pszichiátrián című művel. Borbély utolsó, személyes tétekkel bíró számvetése így válik a kortárs viszonyok között közösségi szembenézéssé is azzal, hogy mi veszett el és mi maradt meg ideálként a magyar faluból.

Borbély Szilárd: Bukolikatájban. Jelenkor Kiadó, 2022