Menü
Azért azt megnéztem volna.
Apám az ötvenes évek első felében volt a Magyar Képzőművészeti Főiskola diákja, a gyakorlati órákat rendszerint az Epreskertben tartották. Egyszer nyáron, mesélte, fehér lovat hoztak rajzolni, mintázni. Egy másik csoport aktot rajzolt. Szünet következett, és az aktmodell, dús fekete hajú, gyönyörű cigány lány gondolt egyet, fölült szőrén a lóra, és mint valami mesebeli látomás, körbelovagolt vele a kert kerítése mentén. A tanárok, a diákok és a kerítésen kívül a járókelők némán nézték a hihetetlen jelenést.
Hiszen ez a csodák kertje. Ezek a csodák 1879-ben kezdődtek, amikor a kor jeles szobrásza, Huszár Adolf az akkor még külvárosi, gyalogutakkal szabdalt, már akkor is Epreskertnek nevezett ligetben telket kapott a fővárostól, hogy műtermet építsen rajta, és abban elkészíthesse a Széchenyi téren ma is álló, hatalmas Deák Ferenc-emlékmű szobrait. Huszár meghalt, mielőtt befejezhette volna a nagy művet, de a szobrászat és nyomában a festészet otthonra talált a telken, ami nem is csoda, hiszen 1876-ban egy kiadós sétányi távolságra, a mai Andrássy útra költözött az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde, a Képzőművészeti Egyetem elődje.
Kiadós séta nekem is mostani otthonomtól. Az utcát szegélyező hársfák lehullott levelein lépkedek szemerkélő hideg esőben. Legszebb a sárga, írta Kosztolányi, és igaza lehet, a lehullott, kerek hárslevelek sárga avarszőnyege mintha nem is e világi volna, hozzá az ázott avarillat ebben a hűvös őszben is szinte ünneppé emeli a sétát. Végig a Bajza utcán, át a széles Andrássy úton, amely még nem is létezett, amikor az Epreskertben már szobrok készültek.
Ha jól figyelek, az Andrássy úton messziről nagy fehér villa látszik oda. Egy időben sokat időztem benne, tudom, oda udvarolt egykor Rezeda Kázmér, Késő Fáninak tette a szépet, a földszinten nagybani zoknikereskedő lakott, a nagy orrú német nevelőnő az ablak függönye mögül leste a jövőket-menőket. Így kellett lennie, itt minden háznak története van.
Magas, szecessziós házak mellett megyek el, az egyiken, a Léderer-házon fönt, a tető alatt, ahova a járókelő nemigen néz föl, Kernstok Károly klasszikusan szép üvegmozaik fríze fut körbe, Róth Miksa műhelyében készült. Ez is a művészet háza, Csók István visszatérő vendége volt a Léderer-háznak, megfestette a család tagjait, az otthonukat. Mellette a még pompásabb Baruch-ház, szecesszióba oltott gótika, Pesten ilyen is van.
Megérkeztem, rácsos kertajtó nyílik, kézfertőtlenítés, gyorshőmérés, szabad az út. Ezen a hétköznapi délelőttön amúgy sem zajos a város, idebent, a magas fák alatt mégis föltűnő a csönd. Két diák siet el mellettem, odébb ketten beszélgetnek. Lépkedek a csúszósra ázott avaron, megállok a Kolozsvári testvérek 14. századi Szent György-szobra előtt, másolat persze, az eredeti Prágában áll, a Hradzsinban. Fáj, hogy nincs itthon az eredeti, de persze tudom, hogy éppen azért menekült meg, azért élte túl a viharos évszázadokat, mert nem volt itthon. A Kolozsvári testvérek másik híres műve, Szent László nagyváradi lovas szobra fájó űrként maradt meg, háromszáz évig állt a székesegyház előtt, aztán a törökök ágyút öntöttek belőle.
A Szent György melletti műteremházban volt apám tanári szobája. Sokszor jártam nála, ültünk az ágy szélén, és azon gondolkodtam, van-e teljesebb élet, mint szobrásztanárnak lenni az Epreskertben. Ebben az épületben volt műterme Kő Pál szobrásznak, Lujosnak is, akit apám halála után, igazi megtiszteltetés, barátnak megörököltem. Jókat pálinkáztunk a szobrokkal zsúfolt műteremben, az elmúlásból kivett időben, száz évvel a hátunk mögött, évszázadokkal előttünk.
Nem is száz év mögöttünk, majdnem másfélszer annyi. Huszár Adolf 1885-ben bekövetkezett halála után Strobl Alajos, sok más mellett a budavári Mátyás-kút alkotója kapta meg a műtermét. Hamarosan hozzá csatlakoztak a Mintarajziskola tanárai, Benczúr Gyula, Lotz Károly, Székely Bertalan, Feszty Árpád és Zichy Mihály, akik mind térítésmentes műtermet kaptak, hogy saját munkájuk mellett mesteriskolát működtessenek benne.
A kertben és körülötte hamarosan egész kis pesti Montmartre alakult ki, szobrászok, festők és mindenféle más művészek költöztek a környékre, köztük Jókai Mór, aki veje, Feszty Árpád ma is álló műteremházának emeletén élte öreg napjait. A kertben sokáig keveredett a magánbirtok a közösségivel, és félő volt, hogy végül magánvillák sorára bomlik az egész, ahogy a környékbeli telkeken történt. A főiskola 1921-ben birtokba vette az egészet, így megmaradt, azóta diákok és tanárok otthona.
Sétálok tovább a kertben, a lombok közül, magas oszlop tetejéről Székely Bertalan hatalmas kőfeje ijeszt rám, nem hiszem, hogy életében ilyen ijesztő lett volna. A fal mellett márványból faragott szent püspök, mellette durván mintázott gipszakt, félrebillent gipszfej, lécek, kőtömbök. Kicsit arrébb, egymáshoz közel három óriás nyárfa. Ha nagy fát lát az ember, önkéntelenül is az jut eszébe, mi mindennek lehetett tanúja – ez a három nyárfa talán még Huszár Adolf fölé is árnyékot vetett.
A kert közepén különös, kerek építmény, barokk kálváriakápolna, kövenként bontották szét és hozták ide a pesti Kálvária térről, útban volt a növekedő városnak. Kicsit arrébb gótikus templomkapu-boltozat. Ez bizony valódi gótika, a budavári Mátyás-templomból való, annak 19. század végi felújításakor bontották ki és hozták ide, a helyén újrafaragott másolata áll.
De hát nemcsak a múlt, sokkal inkább jelen és jövő, leendő festők és szobrászok iskolája. Szobrok, szobrok mindenütt, akttanulmányok, nonfiguratív kísérletek, patinás bronzalakok, diákmunkák és mestermunkák vegyesen. Nem tudom, hogy másutt a világban van-e hasonló, de ez nem is fontos. Ez a mi Epreskertünk, művészek nevelője majd százötven éve, és ki tudja, hány száz évig még.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
