Mi az olimpiával kapcsolatos első meghatározó élményed?
Az első élményt nem is olimpián szereztem, hanem előtte. 2015 decemberében Győrben rendezték meg a 2016-os játékok kvalifikációs versenyét. Tizennégy éves voltam, még nem éreztem át annak a jelentőségét, hogy milyen értékelést és milyen felelősséget jelent egy élsportolónak, ha képviselheti a hazáját az olimpián. Az első kísérletem az A szint elérése nem sikerült, viszont másnap újra megpróbáltam, és majdnem három másodpercet javítottam, amivel teljesítettem a riói részvételhez előírt szintet. Azokban a pillanatokban éltem át, hogy milyen nehéz megúszni az A szintet és kijutni, emellett magával ragadott az élmény: ha ekkora lendületet ad, amikor egy egész uszoda szurkol azért, hogy ezt elérjem, milyen lehet, amikor egy ország drukkol azért, hogy az olimpián jól teljesítsek?
Ez motivál a felkészülések során is?
Egy élsportoló életében hangsúlyosan kettéválik a magánélete és a sportolói léte. Fiatal felnőttként fogalmazódott meg bennem: az úszói pályára fókuszálva sem felejthetem el, hogy egyszer vége lesz. Egyrészt ezért fontos, hogy foglalkozzak a magánéletemmel, másrészt azért, mert onnan jön a belső tűz. Ebből a szenvedélyből jön a lendületet adó energia, amikor igazán teljesíteni kell. Ez a szenvedély hajt azokért az emberekért, akik mindenben támogatnak, sőt feláldoznak valamit azért, hogy én a legjobb teljesítményt tudjam nyújtani. Az embernek teljes összhangban kell lennie önmagával és mindenki mással, hogy elérje a legbelül vágyott eredményt. Ezt a tüzet nehéz a hétköznapokban előhozni, de ha a boldogságtól kisírt szemekre gondolok, az a kora reggeli edzésekhez is erőt ad.
Ha már említetted az önmagaddal való összhangot: fontos számodra az önismeret?
Igen, úgy gondolom, mindenki számára fontos, hogy megismerje önmagát. Sokszor meg kell állnunk egy pillanatra és megkérdezni magunktól, hogy mire vágyunk, merre tartunk. Ez állandó folyamat, és nem is baj, ha változnak a céljaink, hiszen folyamatosan kapcsoljuk le azokat a mintákat, amiket a családból, a közösségünkből, akár a sportolói társadalomból hozunk, hogy megtaláljuk önmagunkat a szövevényben. Önmagunk megismerése nehéz folyamat, ráadásul soha nem érünk a végére, hiszen életünk végéig tart.
Párizsra más érzésekkel, vágyakkal, elvárásokkal készültél, mint Rióra vagy Tokióra?
A 2016-os olimpián úgy éreztem, hogy nagyon fiatal vagyok, a tokiói olimpia pedig meglehetősen kaotikus időszakra esett. Azt hiszem, a világjárvány miatt az az idő mindenki életében nehéz volt, én sokszor úgy érzem, az a másfél-két év ki is maradt számomra. A 2024-es olimpia azért lesz annyira más, mert idősebb vagyok, mögöttem van egy hosszabb felkészülés. Úgy érzem, megvannak az adottságaim és az eszközeim, és kihívásnak is érzem, hogy a legjobbat hozzam ki az olimpiáig mindabból, amivel rendelkezem, legyenek azok a hétköznapi rutinjaim, az étkezésem vagy a kapcsolataim. Ez egyfajta sportolói önismereti út számomra. Persze, izgulok, van bennem egy kis feszültség, ahogy napról napra közelebb vagyunk a versenyhez, de igyekszem inkább úgy hozzáállni, hogy ez egy állomás az úton. Mindig nagyon jó érzés Magyarországért úszni, ennek a szenvedélyét is viszem a versenyre, és remélem, hogy az ebből fakadó energia kihozza belőlem a legjobb teljesítményt.
Fotó: MOB Média / Szalmás Péter
