Ha a magyar irodalmi erotika kerül szóba, sokaknak bizonyára Erdős Renée (1878–1956) neve ugrik be először. Ha róla beszélünk, szinte automatikus a gunyoros-megvető hangsúly: a köztudatban erotikus bestsellerszerzőként maradt meg, aki egy elfojtásokkal teli korban sivár szexuális életű háziasszonyoknak és bimbózó lányoknak szállított buja, bűnös-titkos olvasmányokat. Erdős életével és művészetével az utóbbi években újult lendülettel, főként feminista szemszögből kezdtek foglalkozni az irodalomtörténészek. Egyikük, Menyhárt Anna regényt is írt róla, emellett újra kiadták talán leghíresebb művét, A nagy sikolyt, és megjelentették idős korában írt visszaemlékezését.
Annyi biztos, hogy elképesztően izgalmas pálya volt az övé.
A kisalföldi szegény zsidó családból feltörő, Eötvös Károly által felfedezett, néhány év leforgása alatt nevet szerző és saját lábára álló költő-író kiemelkedően sikeres karrierépítése; botrányos héjanászviszonya Bródy Sándorral és balul elsült házassága Fülep Lajossal; nagy visszhangot kiváltó megtérése, ami az őt érő antiszemita támadásoknak nem vetett véget; regényírói módszere, ahogyan a sarkosan katolikus-konzervatív mondanivalót erotikus hangulatokkal és a morálisan elbukott szereplők szájába adott, normafeszegető szólamokkal elegyítette; elhallgat(tat)ása-elfeledése a második világháború és a kommunista hatalomátvétel után – vizsgáljuk bárhonnan életét és életművét, fontos tanulságokkal gyarapodhatunk a huszadik század első felét illetően.
Újraértékelések, kánonba emelési kísérletek ide vagy oda, ma inkább történeti érdekességük okán, kordokumentumként izgalmasak a művei, nem annyira esztétikai értékük miatt. Erdős Renée – bár tehetsége időről időre megvillan – a dekadens századforduló fárasztó generálstílusában írt: az elragadtatásoktól, fájdalmaktól, sejtelmektől és egyéb felkiáltójeles lelki tartalmaktól fűtött, D’Annunzio ihlette ultraszecessziós irály inkább elálmosítja az olvasót, mint viharos érzelmeket kelt benne. S az is valószínűtlen, hogy az annak idején fülledten érzékinek számító szövegrészletek ma bárkinek pírt csalnának az arcára.
Mégis érdemes kézbe venni A nagy sikolyt, hiszen a húszas évek egyik meghatározó, nagy hatású regénye volt, olyan, a kor erkölcsi-pszichológiai viszonyait jól jellemző jelenetekkel, mint amikor a Dóra nevű, csapodár férje mellett szenvedő fiatal nő egy udvarlója zongorajátékát hallgatva éli át élete első orgazmusát: „És érezte, hogy jő felé a mámor, a nagy mámor, a soha nem ismert, a szemek és a hangok muzsikáján keresztül. Érezte, hogy veszi birtokába szívét, agyát, egész testét! Hogy száll szemére valami bíboros köd, hogy zsibbad el lassan a teste a felé közeledő, fojtogató gyönyörűségben, hogy remegnek a karjai, melyek ki akarnak tárulni egy nagy ölelésre! Hogy nyílik meg ajka, mintha annak ajka közeledne felé! Hogy cikázik át testén a soha nem érzett, az első gyönyörűség, hogy hatalmasodik el rajta, hogy ragadja el! S ekkor hirtelen fölemelte két kezét, és az ajkára szorította, hogy ne sikoltson fel! Hogy ne sikoltson bele a zenébe, az asszonyiságát megteremtő első kéj sikolyával, mely íme itt van, itt van, megtalálta őt, így testetlenül, így, a zene szárnyán és az égő pillantás igézete alatt.”
Feltűnő a könyvben Erdős már említett, jól jövedelmező írói „kettős játszmája”: Henrik püspök, Dóra lelkének megmentője vaskos tételmondatokat nyilatkoztat ki („Az asszony nem gyönyörködik, mert magasabb célja van a természetben, mint a puszta materiális élvezés. Az asszony alkot, mikor ölelkezik, a férfi pedig mulat”), a romlott Tonia viszont merészen beszél a női szexualitásról:
„A többieket csak úgy engedtem magamhoz, mint amikor az ember a tengerparton fekszik a fövenyben, és engedi, hogy a hullámok keresztülfussanak a testén. Minden férfi egy hullám volt, aki egy pillanatra lehűtötte azt az égő szomjúságot, ami bennem volt.”
Igaz az Erdőssel kapcsolatos sztereotípia: erotikus „ponyvaregény” volna A nagy sikoly? Az esztétikai aggályok fenntartása mellett is nehéz ponyvának minősíteni azt a művet, amely többek között a századforduló hírneves filozófusával, a nőgyűlölő Otto Weiningerrel szemben igyekszik ellentéziseket megfogalmazni.
A terjengős szenvelgések dacára érdekes darab Erdős Ősök és ivadékok című regénysorozatának második része, Az élet királynője is. Ebben Érseki Benoite alig leplezetten önéletrajzi történetén keresztül a Bártfy Lászlóként emlegetett Bródyval való, ma úgy mondanák, súlyosan toxikus kapcsolatát meséli el, s egy leszbikus rajongóját is bemutatja, továbbá bepillantást enged egy – amennyire ez a korban lehetséges volt – emancipált, szabad szexuális életet élő nő mindennapjaiba Pesttől egészen a kor első számú luxusüdülőhelyéig, Abbáziáig. A regény bizonyos passzusaiban az amúgy üres szecessziós stílus egyszerre megtelik élettel, gondolattal.
A következő részlet, amelyben Erdős szinte himnikus megfogalmazását adja az alkotásban kiteljesített női lét nagyszerűségének, egy őszinte, egészséges, valóban életigenlő feminista hagyomány alapítószövege lehetne:
„voltak Benoitenek pillanatai, melyeket ő az elragadtatás pillanatainak nevezett s amikor lénye megszázszorozta önmagát abban a mámorban, melyet benne az alkotás láza, az életöröm és saját szépségének látása gyújtott. Ilyen pillanatokban Benoite úgy érezte, hogy nem egy asszony, hanem valami kábító sűrítettsége sok asszonynak. Annyi idegenséget talált lényében ilyenkor, annyiféle kielégítetlen szomjat, hogy úgy érezte, lehetetlen, hogy mindez egy férfiú számára teremtődött volna. […] Eggyé lenni, igen, eggyé lenni csak! De azt a nagy hévséget, azt a sok színes káprázatot, ami benne volt, s ami száz asszony helyett volt benne, kiárasztani többekre, sokakra, férfiakra és nőkre, öregekre és fiatalokra – abból a gazdagságból, amit magában érzett s amibe néha szinte beleszédült, pillanatokat, amikor lénye a szivárvány minden színében szikrázott, elszalasztani úgy, hogy mások ne lássák, ne csodálják, ne boruljanak le előtte, igazságtalanságnak tartotta volna saját maga iránt. […] Hűtlen volt, mint ahogyan hűtlen a nap, mialatt pályáját befutja. Nem lehetett lefogni ezeket az erős, erőszakos sugarakat, amiket lénye magából árasztott; ez – amint őt Bártfy nevezte – az asszonnyá tömörült nap ragyogni akart és betölteni fényével az egész mindenséget.”
(Nyitókép: Körösfői-Kriesch Aladár: Erdős Renée arcképe)
