Ez már a mi könyvünk

Mi a jó fordítás titka? A fordító ugyanúgy szerzője egy műnek, mint az író? Tandori Dezső valóban toldott be saját passzusokat műfordításaiba? A szakma kulisszatitkairól kérdeztük Adamik Lajost, aki olyan szerzők szövegeit ültette át magyarra, mint a 20. századi osztrák irodalom egyik legnagyobb alakja, Thomas Bernhard vagy a középkori misztikus Eckhart mester, tavaly pedig – elsőként a magyar fordítók közül – Osztrák Állami Műfordítói Díjjal tüntették ki.

Honnan jött a német irodalom iránti vonzalom?
Mélyről és messziről, a gyerekkorból és a Monarchiából. Egy Bécsből Pesten ragadt öreg hölgy a hatvanas évek elején magánóvodát üzemeltetett a Nagy zsinagóga környékén. Ne luxusintézményre gondoljon, a szüleim egyszerű munkások voltak – nem kaptunk férőhelyet az államiban, vagy anyámék nem akartak egész napra óvodába adni, már nem tudom, mindenesetre ettől a bécsi asszonyságtól tanultam az első német szavakat. Az egyszerűség kedvéért Tanti néninek hívtuk. Most, a kérdésére válaszolva gondolok bele először, hogy koránál fogva át kellett élnie a két világháborút, még az is lehet, hogy a 19. században látta meg a napvilágot… A gimiben aztán tanultam franciát, jó voltam oroszból, de egy bibliapapíros Rilke-kötet az Állami Gorkij Könyvtár állományából eldöntötte a sorsomat.

Mit tudott ez a Rilke-kötet?
A modern német lírából már korábban is ismertem eztazt, rémlik, hogy a Ságvári diákújságja néhány Georg Trakl-fordításomat is lehozta – csak remélhetem, hogy nem maradtak fenn –, Rilkével azonban új dimenziók tárultak fel előttem. Olyan zeneiség, olyan tökéletes egybecsengés a szavak és a szavakon túli szféra között, amivel korábban nem találkoztam. Elhívásnak is nevezhetném azt az élményt, és visszanézve mintha valóban az lett volna.

Kortárs, huszadik századi és korábbi szerzők egyaránt felbukkannak a repertoárjában: Christoph Ransmayr, Thomas Bernhard, Adalbert Stifter, Grimm fivérek, Eckhart mester. A személyes ízlése dönti el, hogy kit vagy mit fordít, vagy a kiadói igények is szerepet játszanak ebben?
Irodalmat nem a gyors meggazdagodás reményében fordít az ember, és ritka, hogy ebben a szakmában kizárólag a szívének kedves szerzőkkel bíbelődhessen valaki. Az ön által felsorolt „nagyágyúk” közül Stifter és Eckhart mester szerelem volt és maradt, a többiek külső erőktől mozgatva úsztak be az életembe, de aztán ők is hamar szerelemmé váltak. Hogy egy példát mondjak: a Grimm-mesék fordítására eredetileg Márton Lászlót kérte fel a Magvető, ő meg volt olyan jó fej, hogy bevett a projektbe. Húsz évvel később aztán már együtt estünk neki a mondáknak.

Talán közhelyes a kérdés, mégis felteszem: mi a jó fordítás titka? Mitől lesz jó egy átültetett mű túl azon, hogy a fordító igyekszik szöveghű maradni?
Ez összetett kérdés. Vannak könnyebben és nehezebben fordítható művek, aztán egyik fordítónak ez fekszik jobban, a másiknak az. És olyan sincs, hogy valaki évtizedeken át oldalról oldalra, mondatról mondatra ugyanazon a hőfokon és színvonalon akarjon és tudjon működni. Ha az olvasó úgy érzi, hogy viszi, húzza magával a szöveg, berántja és elvarázsolja, akkor a fordító vélhetőleg tényleg ráérzett valamire. Képes volt az eredeti erejét, svungját, lüktetését egészen más nyelvi közegben reprodukálni. Ha ilyen szöveg kerül a kezembe, olvasás közben újra meg újra elámulok. Korábban azt mondták volna: chapeau!, ez egyszerre szép és hű, ma transzparensnek vagy konzisztensnek nevezik az ilyen fordítást.

Szintén közhely, hogy valójában lehetetlen egy művet másik nyelvre átültetni, mert az már egy másik mű lesz, a fordító műve, nem pedig a szerzőé. Erről mit gondol?
Tényleg közhely, és ha valóban lehetetlen volna, akkor rég lehúzhattuk volna a rolót. Akkor nem volna világirodalom, csak sok-sok nemzeti, számottevő érintkezés és kölcsönhatás nélkül. Azzal sem értek egyet, hogy a fordító ugyanúgy szerzője az adott műnek, mint az eredeti auktor. Jó látni, hogy napjainkban mindinkább elismerik a fordító munkáját, amelyhez adott esetben nemcsak sok alázat és türelem, hanem nyelvi lelemény és költői ihlet is kell, de azért ne essünk át a ló túlsó oldalára. Én legalábbis még nem láttam olyan fordítást, amelyhez ne tartozott volna szerző. A Cox vagy az idő múlása fordítása közben kérdeztem Christoph Ransmayrtól néhány apróságot, hogy inkább így vagy inkább úgy értendő ez meg az a hely, ő pedig szabad kezet adott, mondván, ez most már a mi könyvünk, sőt az én könyvem. Így írta: „Es ist Ihr Buch.” Ez persze elegáns gesztus, és ennél többre nem vágyhat fordító.

Tandori Dezsőről hallani, hogy hajlamos volt olykor saját passzusokat is rejteni a fordításaiba. Szentkuthy Miklós Ulysses-fordításáról is hallani hasonlót. Ez bocsánatos bűn? Belefér az „es ist ihr buch” fogalmába?
Először is szögezzük le, hogy Tandori műfordítónak is zseniális volt. A kritika pedig, ami Musil-fordítását, A tulajdonságok nélküli embert illeti, merem állítani, javarészt városi legenda. Feleségem a pázmányos diákjaival egy szemeszteren át kereste benne az állítólagos betoldott passzusokat, hiába. Nekem viszont a Parzival szerkesztőjeként tényleg sikerült találnom a huszonötezer sorban hatot, amelynek nem volt nyoma az eredetiben. Dezső bevallotta, hogy igen, ez csakugyan saját, de annyira tetszik neki, hogy hagyjuk benn, ha nem nagy gond. Mivel a mű keletkezésekor, úgy nyolcszáz évvel ezelőtt sokkal szabadabban kezelték az eredetiség kérdését, Wolfram von Eschenbachról is sejtjük, hogy kölcsönvett ezt-azt vélhetően francia szerzőktől, és nem iparkodott lábjegyzetben feltüntetni forrásait, engedtem Dezső kérésének. És itt van a lényeg: a megjelent szöveg minőségéért, már ha nem maga teszi közzé, nem csak a fordító felel. A kiadó felelőssége, rendel-e felkészült szerkesztőt a fordító mellé, és miként dönti el a fordító és szerkesztő közötti esetleges vitákat. A magyar Parzival tizennyolc éve jelent meg, és még senki nem tiltakozott amiatt a hat sor miatt. A pálya elvben szabad: mindent újra lehet fordítani, és minden fordítást meg lehet bírálni. A jó kritikához persze épp annyi felkészültség és lelkiismeretesség kell, mint a jó fordításhoz.

Elnyerte az igen rangosnak számító osztrák állami műfordítói díjat; az osztrákok valóban ennyire figyelnek arra, kik és milyen minőségben fordítják a szerzőiket? Ebből adódik a kérdés: a műfordítás hazai állapotáról és renoméjáról mik a tapasztalatai? Itthon is létezik ez a fajta figyelem?
Osztrák szomszédainkkal nem csak a közös múltban osztozunk. Hasonlítunk abban is, hogy viszonylag kis népként bámulatosan gazdagok vagyunk borban és irodalomban. Ez a valóban rangos díj pedig azt fejezi ki, hogy az osztrákok nemcsak a szerzőiket becsülik meg, hanem azokat is, akik segítenek irodalmuk külföldi népszerűsítésében. A díjat mindig ketten kapják: egy osztrákokra szakosodott külhoni fordító és egy külföldiekre szakosodott osztrák kolléga. Az előbbi csoportban most méltattak először magyar fordítót, jóllehet az elmúlt harminc évben, amióta létezik, többeket megilletett volna a díj, gondoljunk csak Tandori Dezsőre vagy Györffy Miklósra. Az elismerés így a hazai szakmának is szól, amely a legjobb hagyományokkal bír. És bár a bér változatlanul potom, az utóbbi tíz-tizenöt évben sokat javult a szakma társadalmi megbecsültsége. Régebbről – a Bibliától eltekintve – nem ismerek példát rá, hogy a fordító nevét kitették volna a borítóra. Ma egyre több kiadó hajlandó rá. Van nemzetközi hírnévnek örvendő fordítóházunk a szép vizű Balaton partján, végre van működő egyesületünk, vannak fordítói estek, workshopok, a Janus Pannonius Költészeti Nagydíjnak volt, talán még van is műfordítói tagozata. A Collegium Hungaricum Berlinben e napokban zajlik a második nemzetközi fordítófesztivál szintén erős magyar jelenléttel – és még folytathatnám. Tán csak számottevő fordításkritikai irodalmunk nincs. Nyilván nehéz műfaj.

Talán Thomas Bernhardtól fordított a legtöbbet. Mi fogta meg benne? Mitől különleges szerző?
Bernhard egy gmundeni kirándulásnak köszönhetően került be a portfóliómba. Színpadon, kis- és nagyprózában egyaránt felülmúlhatatlan, szinte minden sorában találni valami izgalmast, mélyet, meghökkentőt. Összetéveszthetetlen, mérvadó hang az 1945 utáni világirodalomban. Nem könnyű jól fordítani a fúgaszerűen építkező, egyedi szóalkotásokkal tűzdelt mondat- és gondolatfutamait, a híres bernhardi tirádákat. Évtizedekig nagyon ment nálunk, most mintha kicsit leült volna az érdeklődés iránta. Beke László mondta, miután megjelent a Díjaim, hogy mennyire jó volt olvasni, és szerinte a legjobb bevezetés a szerzőbe. Mindenkinek tudom ajánlani.

Melyik fordítására a legbüszkébb?
Ha büszke nem is, egyik-másik munkámmal talán tényleg elégedett lehetek. Szépeket hallottam vissza Stifter Nyárutójáról, Ransmayr Coxa annyi pozitív visszhangot váltott ki a Népszavától az Új Emberig, mint egyetlen más könyv sem, amellyel dolgozhattam, a Grimm testvérek meséit pedig több mint harminc éve fordítottuk Márton Lászlóval, idén jelent meg a sokadik kiadásuk, és még mindig rendben vannak. Ez mindenképpen megnyugtató.

Jelenleg min dolgozik, milyen fordítása várható a közeljövőben?
Nagyjából elkészültem a globetrotter Ransmayr Atlaszával, ezzel a különleges, novellafüzérbe rendezett útinaplóval. Hamarosan a végére érek az általam készített válogatásnak egy másik nagy utazó, Alexander von Humboldt legszebb esszéiből. És most gyürkőzünk neki Márton Lacival egy új közös vállalkozásnak. Még érlelődik a terv, ezért hadd ne mondjak róla többet. Hogy újra együtt dolgozhatunk, számomra szerzőtől és szövegtől függetlenül is nagy öröm.