Ezek voltak a magyar történelem legtitokzatosabb csoportjai

BOGUMILOK, VALDENSEK, HUSZITÁK

A középkori eretnekmozgalmak egyik legismertebbike a bogumiloké volt, melyet egy Jeremiás nevű bolgár pap alapított az ezredforduló környékén. A bogumilok tagadták Jézus istenvoltát és a Szentháromságot, a test feltámadását, a szentségeket, az egyházi hierarchia létjogosultságát. Szigorú puritán elveket hirdettek, közben viszont – mint ahogy azt sok eretnekség esetében látjuk, a test elvi megvetése a gyakorlatban a testi működést szabályozó normák megvetését is magával hozta – minden bizonnyal a hagyományos egyházi tanításba ütköző szexuális praktikák is megszokottak voltak náluk. Dualista jellegű, tehát egy jó és rossz világprincípium örök harcát tételező hitrendszer volt ez, különösen a Balkánon éreztette hatását, üldözött hívei közül pedig sokan a Magyar Királyság déli, még „félpogány” vidékein találtak menedéket, s terjesztették tanaikat a szláv lakosság körében. Egyes feltételezések szerint Szent István is rájuk utal az Intelmekben:

„Ha valamikor uralmad alatt akadnának olyanok – távol legyen! –, kik az így egységbe fűzött Szentháromságot megosztani vagy kisebbíteni, vagy nagyobbítani próbálják, tudd meg: az eretnekség fejének szolgái azok, és nem a szentegyház fiai. […] az efféle emberek a szentegyház népét nyomorultul
megrontják és szétszórják.”

És talán a csanádi püspök Szent Gellért is róluk ír Deliberatiójában, amikor a korában és környezetében jelentkező eretnekségekről értekezik, cáfolva, mint Ternovácz Bálint történész rámutat, „azt az – általa […] »manicheusnak« minősített, valójában bogumil hatásról árulkodó – felfogást, amely szerint a rossz dolgok a Sátán alkotásai”. Abban a döntésben, hogy Nagy Lajos éppen Pécsett alapította az első magyarországi egyetemet, nagy szerepe lehetett a fenyegető bogumil jelenlétnek, korábban, a 13. század első felében pedig magyar királyok keresztes hadjáratokat is indítottak boszniai eretnekek ellen.

A „magasztos” indítékok mellett ezeknek a hadműveleteknek persze területszerző jellege is volt. Nem a bogumilhoz hasonló, radikális teológiai elhajlások értelmében minősítette eretneknek az egyház a következő csoportot, de említsük meg: a 14. században a francia „előreformátor”, Vald Péter tanai nyomán létrejött, szegénységet hirdető s az egyházi intézményeket támadó valdens mozgalom is sok hívet szerzett Magyarországon, főleg a nyugati városokban, Kőszegen, Sopronban, Győrött. (Göncz Árpád Sarusok című regénye foglalkozik sorsukkal.)

Jó száz évvel később pedig Husz János igehirdetései ragadták magukkal a prágai egyetemen tanuló magyar diákokat, akik hazatérve az új eszmék apostolaiként léptek fel. A fennálló társadalmi rendre nézve veszélyes huszita tanok sebesen terjedtek a déli és keleti magyar vidékek polgársága és parasztsága körében, ott, ahol „a bogumilok, a bosnya eretnekek szomszédsága, a délkeleti részeken az óhitű lakosság nagy száma megrontotta a hitélet egységét” – áll a 19. század végén megjelent, Szilágyi Sándor szerkesztette A magyar nemzet történetében.

Sub rosa
„Rózsa […] A ~ minden kultúrkörben kötődik a természetfölöttihez, elsősorban szépsége miatt kezdettől fogva a távoli, megfoghatatlan istenivel való egység jele. Emiatt titokzatosság, rejtély övezi, misztériumok hordozója, és a rejtettség, a titok szimbóluma. Ámor ~t adott a hallgatás istenének, hogy megőrizze Venus titkát. A ~ spirálban elhelyezkedő csészeleveleinek két külső tagja mindkét oldalán sallangos, a középső az egyoldali átfedés miatt csak egyik szélén sallangos, a két belső csészelevél széle teljesen
ép: e szerkezetben fölfedezhető a pentagramm, a püthagoreusok titkos ötágú csillaga, a kelta papok szt jele. A mennyezetre akasztott ~szál, a titkos társaságok nevében szereplő ~, a tp-ok rozettái (~ablakai) mind valamely tisztet igénylő titokra utalnak. A törökök hite szerint Allah 5 titkát is a ~ virága rejti. A germánok ~val jelölték ogy-ük helyét. A sárospataki vár híres termének névadója, a »sub rosa« kifejezés és a ~ díszítés Eu-szerte az állami titoktartás jelképes tartalmát hordozta. A legenda szerint ennek eredete a görögökre megy vissza, akik a perzsák elleni döntő csatájuk haditervét egy ~bokor árnyékában dolgozták ki. A titokzatos ártó szellemek távoltartására a rómaiak ~bokrot ültettek a bejárathoz, a kínaiak szirmokkal teli zsákot, a kaukázusiak ~ágat akasztottak ajtajukra.”

„Titokban, a hegyek között, erdők mélyében, barlangokban, pinczékben, elhagyott malmokban tartották összejöveteleiket, melyeken két szín alatt vették magukhoz az oltári szentségét; s vezetőik, köztük egyházi férfiak, a szertartásaikon megszentelt bort, az úr vérét nyakukra kötött bőrzacskókban hordozták házról házra, faluról falura, megáldoztatták belőle a hivőket s megöntözték vele ruháikat. De a mozgalom napról napra terjedt, sorsukkal elégedetlen papokban talált vezetőkre […] egész falvak népét hódította meg; ezek papjaikkal együtt elpártoltak a katholikus egyház szertartásaitól és új hitök jelvényét, a kelyhet nyiltan reá festették templomaik külső falára.”

A huszitizmus térnyerését látva a pápa a később szenttéavatott ferences szerzetest és inkvizítort, Marchiai Jakabot küldte Magyarországra, aki radikális módszereket alkalmazott: többek közt „kiásatta sírjaikból azokat, akik eretnekség gyanújában haltak meg s tetemeiken hajtotta végre a kánoni büntetéseket; így kerültek máglyára többek között az egykori bácsi nagyprépost és kameniczi plébános, Balázs mester […] porladozó csontjai is”.

Pécsi Tamás és Újlaki Bálint papok – ők tették szülőföldjüket, a Szerémséget a magyar huszitizmus központjává – az üldöztetés elől Moldvába menekültek, s megalkották az első részleges magyar bibliafordítást.

SZOMBATOSOK

Már a reformációt követő korból említjük a Dávid Ferenc-i unitarizmus „túlhajtásaként” Erdélyben kibontakozó szombatos, avagy „zsidózó” felekezetet. Az elnevezéseket az magyarázza, hogy e vallási közösség fő tézise az ószövetségi rítusokhoz, ünnepekhez, a Tóra törvényeihez való visszatérés volt, ennek értelmében pedig szombaton tartották a heti pihenőnapot. Irodalmunk egyik – szélesebb körben sajnos nemigen ismert – remekműve Kemény Zsigmond A rajongókja.

Az I. Rákóczi György uralkodása idején játszódó regény két fő alakja a szombatosokkal rokonszenvező, fényűző életvitelt folytató, a reneszánsz kultúrában és a csillagjóslás tudományában egyaránt járatos, ragyogó szellemű Péchi Simon, a korábbi fejedelem, Bethlen Gábor főkancellárja, illetve a fösvény és aszketikus életű, befolyásos udvari ember, Kassai István, sötét, machiavellista fortélyok mestere, aki Péchire fő riválisaként tekint, s a szombatosok titokzatos, „idegenszerű” elemekben bővelkedő vallásgyakorlását övező köznépi ellenszenvet szítva keresi az alkalmat arra, hogy kiiktassa ellenfelét. Péchi és Kassai konfliktusa bizonyára Kemény képzeletének a műve, de a regény híven érzékelteti a vallásos „rajongással” és ellenérzésekkel teli kora újkori légkört.

„Pécsi Simon őnagysága esze legalább féltucat tanácsos számára való. […] Salamon király óta, ki a frigyládának állandó templomot épített, s a mágiát könyv nélkül tudta, mint mi a Miatyánkot, nálánál talán tíz bölcsebb férfiú sem született. Kanállal nyeli a tudományt, hallja a fű növését is, s a káldeusok titkos mesterségébe hajszálig be van avatva. Hát még mily szépen énekel! Hát még mennyi verset ír! Maga tart nekünk prédikációt azon szent szombatokon, midőn testünk pihen, lelkünk az áhítat igéjét szomjúhozza, és az oktatás malasztjával óhajt táplálkozni. […] Pécsi őnagysága bölcsen belátja, hogy hitünket nem kell dobra verni, kegyességünkkel nem kell az utcán kérkedni. Mi titkos szombatosok vagyunk. Két ruhánk van, egyik a parádéköntös, a másik a házi.

A parádéruhát, melyet fitogtatunk, a reformált hitnek nevezik; a fehér mezét, melyben magunk közt járunk-kelünk, szombatosságnak. Így bú-gond nélkül éljük napjainkat, köpenyünk gallérját senki sem ragadhatja meg, s orrunk alá nem packázhatnak. Nevetjük a véres betűkkel írt törvényt, Kassai uram fenyegetéseit és bitang üldözőinknek dühét. Vád van ellenünk elég; de bizonyság és adat semmi” – írja körül a regényben Péchi egyik szolgálója a szombatosok ideig-óráig megtűrt státuszát. A 1638-ban kiadott dési terminus azonban véget vetett a közösséggel szembeni toleranciának, Péchit – mivel a „szombatot üli meg, noha mindazonáltal is az jobbágyokkal nem dolgoztatott. Disznóhúst és egyéb Mojses ceremóniáiban megtiltott eledeleket nem eszik, húsvét innepében kovásztalan pogácsával él” – perbe fogták, és börtönbüntetésre ítélték. Később a református hitre tért át, s követte ebben a legtöbb hittársa is.

A megmaradt szombatosok Bözödújfalun alkottak kicsiny közösséget, a kiegyezés után lehetőségük nyílt a zsidó hitre áttérni, a huszadik századi zsidóüldözés idején pedig önvédelmi okokból az unitárius egyházhoz csatlakoztak. Néhányukat 1944-ben azonban így is Auschwitzba deportálták, a túlélők közül többen Izraelben telepedtek le. Bözödújfalut a nyolcvanas években vízzel árasztotta el a magyar falvakat módszeren pusztító Ceaus˛escu-rezsim.

ALKIMISTÁK

Az eretnekmozgalmak és a föld alá szoruló felekezetek után térjünk át a magyar szellem- és művelődéstörténet egy másik titkokkal teli területére: az ezoterikus-hermetikus tanokat közvetítő iskolákra, rendekre, társaságokra. A nyugati és keleti civilizációkban egyaránt művelt alkímiát ma
már legtöbben az aranycsinálás kudarcra ítélt igyekezetével azonosítják, pedig több volt ez, mint amiről a modern értelmezésekben olvashatunk, s amivé már későbbi korokban csökevényesedett, tehát a mai értelemben vett kémiát sok tekintetben megelőlegező, de alapvetően „sarlatán” jellegű tudományos kísérletezés. Valójában egy sajátos spirituális út volt ez, egy csupán beavatottak számára feltáruló „királyi
művészet”, az ember szellemi önmegvalósításának tudománya, amelyben a kémiai kísérleteknek csupán másodlagos, jelképi szerepük volt.

Szathmáry László Magyar alkémisták című, 1928-ban megjelent monográfiájában foglalja össze a magyar alkimisták történetét, és már a bevezetőben hangsúlyozza, hogy „A magyar alkémisták újat nem alkottak, hírnévre sem tettek szert. Leginkább ismertek azok, akik külföldön éltek. Aranyat ők sem állítottak elő. Más emlék is kevés maradt utánuk. […] Könyvet, írást keveset hagytak hátra, ami nyilván összefügg a zárkózott magyar jellemmel. A magyar ember tudását nem fitogtatja, írásra pedig nehezen szánja rá magát.”

Mátyás király humanista udvarában szép számban fordultak meg titkos tudományok doktorai, akik az alkímiához is értettek, s könyvtárában is maradtak fenn e tárgyban szövegek. II. Ulászló állítólag a híres szebeni alkimista, Melchior Miklós közreműködésével személyesen kísérletezett az aranycsinálással,

Szathmáry szerint az vezette erre, hogy környezete meglopta, és szerette volna feltölteni a kincstárát. Sokat foglalkozott alkímiával a kuruc generális Bercsényi Miklós és a Magyarország első tudományos igényű földrajzi leírását megalkotó Bél Mátyás. Ahogyan a magyar irodalom megújhodásában fordításaival nagy szerepet játszó testőríró, Báróczi Sándor is, aki a literatúrát hátrahagyva „férfikorának legértékesebb részét” áldozta Hermész tudományára. Kazinczy Ferenc erősen sajnálta, hogy „a nagy ember az Alchymia által lopatta el minden óráját a hazai nyelv csinosításától”.

RÓZSAKERESZTESEK, SZABADKŐMŰVESEK

Az alkímia történetéhez kapcsolódik a legenda szerint a Földközi-tenger környékét bebarangoló s ott a hermetikus tudományokban jártassá lett Christian Rosenkreutz által a középkor végén alapított, sűrű titkokkal övezett rózsakeresztes rend is, amely egy Johann Valentin Andreae nevű evangélikus teológus vezetésével a 17. század elején éledt újjá – bár ezt illetően is sok a homály –, és a keresztény tanítást alkímiai tanokkal vegyítve ezoterikus tudást adott át a beavatottaknak.

„[A] XVIII. századig a természet törvényei még a természet titkai voltak. A természettudomány addig még okkult, vagyis rejtett tudomány volt, művelői gondosan őrizték tudásukat, és ha közölték is másokkal, titkos társaságokba tömörültek, és a társaság tagjait súlyos és hátborzongató eskükkel kötelezték, hogy nem fogják elárulni azt, amit tanultak”

– írja velük kapcsolatban Szerb Antal.

„A rózsakeresztes-rend tagjai ügyeltek arra, hogy a titok avatatlanok kezébe ne jusson. Ez a titok nem a bölcsek kövének előállítására, hanem a belső munkálkodás nyilvánosságrahozatalára vonatkozott. A bölcsek kövét őksem állították elő” – húzza alá Szathmáry László. Andreae munkái nagy hatással voltak a sárospataki iskola híres tanárára, Comeniusra. Magyarországon főleg az északi, németek lakta városokban alakultak rózsakeresztes társaságok, először 1769-ben Eperjesen Az Erényes Utazóhoz néven. Később Miskolcon Kazinczy Ferenc apósa, Török Lajos alapította meg Az Erényes Kozmopolitához nevű páholyt, ahová családi tapintatból az alkímiától egyébként idegenkedő Kazinczy is felvételt kért, de – mint Eckhardt Sándor írja – „csak az alsóbb, a szabadkőmivesi fokozatokat gyakorolta”.

Tegyük rögtön hozzá: a 18. században már nehéz szétszálazni a rózsakeresztes- és a szabadkőművespáholyok működését. Annyi tudható, hogy az előbbiek fokozottabban ügyeltek a titkos működésre. „Létezik egy olyan feljegyzés is 1777-ből […], amely azt deklarálja, hogy a szabadkőművesség valójában a rózsakeresztesség »előszobája«, annak látható, alacsonyabb fokozata, és a rózsakeresztes rend valódi tevékenységéről csupán azoknak van tudomásuk, akik a szabadkőművesség iskoláját kijárták, és onnan magasabb szintre léptek. Ugyanezen dokumentum azt is kijelenti, hogy a szabadkőművesség egy felismerhetetlenségig lezüllött, világi értékekkel és célokkal átitatott intézmény, ám mégis csak a rózsakeresztesség előkészítő iskolája” – olvasható Benedek Szabolcs szabadkőművesség-történetében.

„Szabadkőművesség (ang. Freemasonry, fr. Francmaçonnerie, ném. Freimaurerei): nemzetek fölötti (kozmopolita) egyesület. – Célja: a személy erkölcsi nemesítése, s ezáltal egy világméretű/globális közösség létrehozása. Alapelvei: emberiesség és tolerancia. Eszközei: titkos (beavatási) szertartások, melyek szimbolikus eszközök a tagok közötti kapcsolat és a ~ céljainak megvalósításához. Tagjai páholyokba tömörülnek.” A Magyar katolikus lexikon definícióját idézzük, hiszen nehéz tömören összefoglalni, miben is állt a szabadkőművesség eszmeisége és gyakorlati működése. És pláne nehéz objektíven, összeesküvés-elméletek és idealisztikus értelmezések egyoldalúságát kerülve jellemezni történelmi szerepét.

A mozgalom előzményeiként szokás a középkori építőcéheket, illetve a templomos és a johannita rendet megnevezni, a a kellékek és a rítusok pedig szimbolikájukban a katedrálisok építőit és a templomemelő Salamon királyt idézik meg. Egy racionális és felvilágosult elvekre épülő, az értelem fénye által feragyogott világ lebegett a páholytagok szemei előtt, amelynek eljöveteléhez az egyén önművelésével járulhat hozzá. Történetének kezdetét 1717-hez, az angliai Nagypáholy megalakításához kötik, Magyarországon galíciai szolgálatukból hazatérő tisztek honosították meg, „divatja” gyorsan terjedt a művelt rétegek körében. Szabadkőműves volt a magyar felvilágosodás java: Kazinczy Ferenc, Széchényi Ferenc, Aranka György, Batsányi János.

A dunántúli földbirtokos és költő, Pálóczi Horváth Ádám Fel fedezett titok, Azaz Vallás-tétele egy ollyan Túdos Ifjúnak, a’ ki sokáig igyekezett rajta, hogy Frajmaurer lehessen; sokat ki-tanúlt; el-is-ment fel-tett útjában a’ legutólsó pontig; minden próbákon általesett; de tzélját tsak-ugyan el-nem-érhette. ’s miért nem érhette? címmel írta az első szabadkőműves regényt. A szabadságharc bukását követő emigrációban külföldi páholyokba avatták be a 19. századi magyar politikai elit számos tagját, így Kossuth Lajost, Andrássy Gyulát, Pulszky Ferencet, Türr Istvánt. Még később, a magyar­országi szabadkőművesség aranykorában a polgári radikális tábor – Jászi Oszkár, a Galilei Kör, a Társadalomtudományi Társaság, a Világ napilap – hátországát képezték a páholyok. Ez magyarázza, hogy a Horthy-féle ellenforradalmi rendszer betiltotta működésüket, noha ezt a rendeletet nem érvényesítették túl szigorúan.

„A szabadkőművesség szigorúan zárt társaság volt és maradt, nem akárkit fogadott be. Titkossá azonban csak akkor és ott vált, ahol és amikor betiltották, illegálissá nyilvánították a hatóságok”

– állítja L. Nagy Zsuzsa történész.

„Minden titkos társasággal az történik, hogy azok, akik nem tartoznak hozzá, a függöny mögött mindig többet sejtenek, mint ami a valóságban van, és százakat, sőt ezreket képzelnek oda, ahol tízek sincsenek” – ezt pedig a Vérmezőn kivégzett Hajnóczy József írta. Annyi azért biztos, hogy – pongyolán fogalmazva – a szabadkőművesség függönyei mögött a magyar múltban fontos szerepet játszó politikusok, művészek,
gondolkodók, tudósok jelentős része megfordult.

Kiemelt kép: Alkimisták Mattheus van Helmont 17. századi festményén (Forrás: Wikimédia)