„Három utcai ablak a legszebb helyen, Erzsébet körút 52. sz. félemelet, kiadó, továbbá három utcai ablak és balkon a második emeleten ugyanott kiadó. Bővebbet Altstädter, Erzsébet körút 52. sz.” Ilyen hirdetések jelentek meg a lapokban 1894 márciusának végén, amikor az ország Kossuth Lajos budapesti temetésére készült. A temetési menet útvonalán álló házak lakói vagy családjukat és barátaikat invitálták a történelmi esemény megszemlélésére, vagy igyekeztek némi hasznot húzni belőle.
A száműzetésben élő kilencvenkét éves Kossuth élete utolsó levelét már lázasan írta Torinóban. Helfy Ignác országgyűlési képviselőnek küldte február 17-én. A lázból pár nap múltán tüdőgyulladás, majd veseelégtelenség lett. Ekkor hívták haza két fiát, Ferencet és Lajost a legrosszabbtól tartva. A nemzeti ünnepet, március 15-ét az egykori kormányzó-elnök ágyban töltötte, és másnap érkező Lajos fiának is csak ennyit tudott mondani: „fiam, rosszul vagyok”. A halál március 20-án érte, nem sokkal este tizenegy előtt.
A magyar miniszterelnök, Wekerle Sándor már felkészült a legrosszabbra, előbb üzeneteket küldött az uralkodónak, majd kiutazott Bécsbe, hogy egyeztessen a temetésről. Ferenc József akkor sem bizonyult nagylelkűnek. Beleegyezett ugyan, hogy Kossuth magyar földben nyugodjon, és a nemzet lerója előtte tiszteletét, ám nem engedte, hogy a szertartáson a kormány tagjai és a legfőbb hivatalok vezetői részt vegyenek. Ahhoz sem járult hozzá, hogy a búcsúzás költségeit állami pénzből fizessék.
Wekerle ekkor egy huszárvágással megállapodott a főváros vezetőivel, így a temetés állami eseményből fővárosi rendezvénnyé változott. Ezért volt, hogy a Budapest tulajdonában álló épületeken kint volt a gyászlobogó, az államiakon pedig nem.
Kossuth holttestét Torinóban is több százezren kísérték előbb egy protestáns templomba, majd a pályaudvarra, mindkét helyen beszédekkel búcsúztatták. A szürke tehervagont elborították a virágok, és egy nagy felirat tudatta: Feretro (koporsó). Amikor a szerelvény a Monarchia határához, vagyis Ausztriához ért, a zászlókat és virágokat levették róla, pedig amúgy is úgy időzítették, hogy a magyar szabadságharc nagy alakjának holtteste éjjel haladjon át Ausztrián. A magyar határon újra feldíszítették a vagont, és több állomáson is megállt, hiszen rengetegen zarándokoltak ki a pályaudvarokra, tisztelegni Kossuth előtt.
A koporsót szállító vonat március 30-án valamivel délután három óra után érkezett a Nyugati pályaudvarra, onnan gyalogmenet kísérte a Nemzeti Múzeumig, a menetben ott voltak a Honvéd Menház öreg lakói, a szabadságharc egykori katonái is. A múzeum előcsarnokát feketével vonták be, csupán kilencvenkét gyertya világított odabent. A ravatal elé aznap és másnap is áramlott a tömeg. Közben magyar földre ért Kossuth özvegyének és emigrációban meghalt Vilma lányának koporsója is, akiket egy genovai temetőből szállíttatott ide a család. Őket egy nappal a nagy szertartás előtt temették el.
Kossuth Lajost 1894. április 1-jén kísérték utolsó útjára, a Kerepesi úti temetőbe. Az egri érsek búcsúztatta, de már nem nagyszámú gyászoló előtt, a temetőbe ugyanis csupán a szorosan vett gyászkíséret léphetett be. A Batthyány-kormány egykori pénzügyminiszterének sírját sokáig egy kőlap fedte, rajta a felirat csupán ennyi volt: Kossuth.
A Kossuth-mauzóleum terveiről már 1902-ben döntés született, ám végül csak 1909-ben készült el, ugyanis a majdnem kész építménybe belecsapott a villám. A mauzóleumba helyezéskor felnyitották előbb a tölgyfa, majd az érckoporsót, és láthatóvá vált Kossuth üveglap alatt nyugvó bebalzsamozott teste. A kezében egy virágcsokrot tartott.
Kiemelt fotó forrása: Fortepan.
