Szakadó esőben szállunk ki az autóból a Kalina Hordó mádi telephelyén. Kalina Gábor második generációs kádármester, a cég tulajdonosa sétál elénk, és vezet be minket egy hatalmas csarnokba, ahol a hordódongák készülnek. A nagy zaj, a rengeteg faanyag és a nem kevés faforgács mellett a legmeghatározóbb első élményünk a mindent átható fűszeres, édes faillat. „Lehet, hogy a technikai fejlődésnek köszönhetően sokat változott ez a szakma az évszázadok folyamán, de a lényeg, azaz a hordókészítés alapjai mintegy kétezer év óta változatlanok” – meséli Kalina Gábor. Személyében egy olyan szakma képviselője áll előttünk, ahol ha tervezésről van szó, a huszonöt év tekinthető a rövid távnak. Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen a hordóik alapanyagául szolgáló zempléni tölgynek átlagosan százhúsz-száznegyven évre van szüksége ahhoz, hogy kivágásra éretté váljon. Ez az átlag, viszont vannak nagy eltérések is. A Pálháza mellett található köves talajon az erdő vágásérettsége kétszázhetven év.
„Ezek a számok csak ma tűnnek hihetetlennek, vagy szinte felfoghatatlan időnek. A régi korok embere számára még az volt a normalitás, ha valami sokáig tart: hogy uralkodócsaládok irányítanak birodalmakat több száz, akár ezer évig, vagy például hogy egy fa kivágására száznegyven évet kell várni.” Évről évre több hordó készül csak az ő környékükön is, így jogosan merül fel a kérdés, nem félő-e, hogy kifogynak a vágásérett fákból. De Gábor megnyugtat, hogy ha ez megtörténne – amire egyébként nagyon kicsi az esély, mert inkább túlkínálat van fából –, akkor annyira megugrana a hordó ára, hogy az már önmagában erősen visszaszorítaná a keresletet. Emellett bár több hordót állítanak elő, mint néhány száz évvel ezelőtt, a technológiai fejlesztésnek köszönhetően ma már a dupláját is ki lehet hozni egy köbméter fából, mint korábban. „Kifejezetten törekszünk a gazdaságosságra, és a minél hatékonyabb fafelhasználásra. Nálunk semmi sem kerül a szemétbe, a faforgácsból például brikettet készítünk, amivel később fűteni tudunk.”
Fagylaltpénz, műhelygyerek és családi hagyomány
Gábor édesapja 1959-ben kezdte kádárként pályafutását. Akkoriban a kádárszakmát még külön iskolában tanulták, ma viszont, aki ilyen mesterségre adná a fejét, csak egy gyakorlott kádár mellé szegődve sajátíthatja el a szakma csínját-bínját. Gábornak azonban szerencséje volt. Igazi műhelygyerekként szinte a készülő hordók között nőtt fel, és már egészen kiskorában megfertőzte a szakma iránti rajongás. „Volt, hogy égre-földre kerestek az óvodában, mondván hol van Kalina Gábor, mert nem hozták be a szülei. Én olyankor mindig a műhelyben ügyködtem. Már öt-hat éves koromban rendszeresen segédkeztem apámnak, pakoltam a dongákat, söpörtem a forgácsot, amiért cserébe mindig kaptam egy kis pénzt fagyira. Két forint ötven fillérből már kitelt két gombóc fagyi! Annyi idősen nem is kellett ennél jobb motiváció.”
Ahogy meséli, a biztos fagyipénzen túl nagyon sok mást is kapott ebben az időben, hiszen a műhelyben töltött gyerekkornak köszönhetően tizenkét éves korára már gyakorlott segítője volt édesapjának, és mire átvette az üzem vezetését, korát meghazudtoló tapasztalattal bírt. Idővel persze a két forint ötven filléren túl másfajta motiváció is alakult: Gábor meglátta a szépséget, az értelmet és a lehetőségeket a szakmában. „Heten vagyunk testvérek, egyedül én nem végeztem egyetemet. Ez persze nem lustaságból fakadt, hanem abból, hogy tisztán láttam a helyem a világban kádárként. Egyrészt apám jó példával járt előttünk, ugyanis bebizonyította, hogy ebből a mesterségből igenis meg lehet élni, méghozzá nem is rosszul. Ő már a szocializmusban is nagyon jól keresett vele. Ledolgozta a nyolc óráját a szövetkezetben, majd dolgozott tovább maszekként. Jó életet tudott biztosítani a családnak. Másrészt pedig már kicsi koromtól fogva úgy gondoltam, hogy ez nagyon szép szakma, amit szívesen vinnék tovább én is.”
A tapasztalat a legtökéletesebb műszer
Kicsit csillapodik az eső, átsétálunk a másik üzemcsarnokba, ahol a kisebb űrtartalmú hordók készülnek. Útközben különleges formájú szárítógúlák között haladunk el. A tíz méter magasba nyúló, speciális szárítótornyok régi szakmabeli tudásról tanúskodnak. „Már az elődeink is pontosan tudták, hogy ha megfelelő módon építik fel a gúlát, akkor a levegő remekül tud a belsejében áramlani, így biztosítva a dongák számára az egyenletes száradást. Ami pedig ilyen jól működik, azon nem változtatunk.” A torony belsejébe nyúlva a huzat meglepően erősen érezhető. Gáborék azonban nem csupán az előző generációk felhalmozott tudására, hanem a saját gyakorlatukra is építenek. „Jelenleg heten dolgozunk az üzemben, és szerencsére kicsi a fluktuáció, így aki itt tölt egy-két évet, lát elkészülni mintegy ezerkétszáz hordót, az már olyan gyakorlatra tesz szert, hogy alig lesz szüksége műszerekre. Nem lesz szüksége a lézeres hőmérőre, hogy ellenőrizze, megfelelő-e a médiumos hordó pörköléséhez a hőmérséklet, mert pontosan érezni fogja azt a hordó szagából.”
Ezt a műhelybe érve Gábor demonstrálja is: míg munkatársai nagy, modern gépekkel alakítják ki a leendő dongák formáját, addig Gábor egy kézifűrésszel, csupán a szemét és több tízezer hordódongányi tapasztalatát használva minden műszer nélkül, milliméteres pontossággal gyalulja le a megfelelő helyeken a dongát.
Csak a hordó, nem is akármilyen
Mióta Gábor 1998-ban, mindössze huszonhárom évesen átvette az üzemet, sok dolog változott. Eleinte még széles volt a portfólió, készítettek virágedényeket, rengeteg hordójavítást is végeztek, mára azonban csak a hordókészítés maradt. Édesapja csak a szűk környéken értékesítette a termékeiket, az új generáció viszont már a fél világgal megismertette a Kalina nevet, hiszen többek között Üzbegisztánba, Oroszországba, Bangladesbe, az Egyesült Államokba, Mexikóba, Ausztriába, Spanyolországba és Olaszországba is szállítottak hordókat.
Ma már kilencven százalékban exportra termelnek, azonban a nemzetközi piacra lépés nem volt teljesen zökkenőmentes, hiszen – akárcsak a nem francia hordókészítők többségének – nekik is meg kellett küzdeniük azokkal az előítéletekkel, melyek kapásból magasabb polcra teszik a francia tölgyből készült hordókat. „Ezzel a véleménnyel, hogy a mi hordónk azért rosszabb, mert zempléni tölgyből készül, nagyon sokáig küzdöttünk. Aztán rájöttünk, hogy nincs igazságalapja, az egész semmi más, mint hagyomány, kommunikáció és ügyes marketing. Egyszer jártak nálunk franciák az üzemben, és egyikük »kedvesen« megkérdezte, hogy mikor értjük már meg, hogy ők gyártják a Ferrarit, mi pedig csak a Citroënt.
Én pedig azt válaszoltam neki, hogy »tévedsz, barátom, ti gyártjátok a Citroënt, az olaszok gyártják a Ferrarit, mi pedig a Párduc harckocsit«. És valóban így is gondolom. Ma már tudom, hogy az számít, hogy mi minden esetben a legjobb minőségű faanyagból a legjobb minőségű terméket készítjük, amit a marketing szabályai miatt nem is pozicionálunk árban a francia hordók alá. És szerencsére a vásárlók is tudják, hogy amire tőlünk számíthatnak, az messze több, mint egy fapados Citroën.”
