Úgy képzelem el, hogy ha valaki életműdíjat kap, akkor elgondolkodik az egész pályafutásán. Így volt ez önnel is?
Nagyon meglepődtem, amikor csörgött a telefon és kiderült, hogy rám gondoltak. Nagy megtiszteltetés ez számomra, de mindig úgy voltam vele, az a legfontosabb, hogy a legjobb tudásom szerint végezzem a hivatásomat, nem várok érte dicséretet. Viszont természetesen mindig hatalmas öröm egy ilyen elismerés, az egész életemben úgy éreztem, hogy kiválasztott vagyok a Jóisten és a mestereim által és ezt erősítette bennem az életműdíj is.
Minden nyilatkozatából árad az öröm, a derű és a hála. Soha nem volt olyan időszak, amikor akárcsak egy rövidebb ideig, de pesszimista volt az életével vagy a karrierjével kapcsolatban?
A pályám során érdekes, de sosem. Az élet persze néha üti-vágja az embert, de a színház számomra szent. Onnantól kezdve, hogy belépek az épületbe, egészen az előadás végéig minden hétköznapi probléma megszűnik létezni. Akkor és ott csak és kizárólag a feladatomra koncentrálok. Miként természetesen a délelőtti próbákon is. A végtelen öröm, amelyet a pályám adott mindig is bennem élt.
Sok művész meséli, hogy a szülei aggódtak, hogy a gyermekük nem egy hétköznapi hivatást választott, önt azonban kifejezetten bátorította az édesanyja, hogy színésznő legyen. Soha nem aggódott amiatt, hogy nem a legbiztosabb kenyérkeresést választotta?
Nem. Miután édesapám meghalt, édesanyám negyvenévesen egyedül maradt a három kislányával. És mindig azt figyelte, melyikükben milyen tehetség lakik. A húgomat például orvosnak szánta, mert érezte, hogy nagyon okos és minden megvan benne, ami ehhez a hivatáshoz szükséges. Igaza is lett, a Szegedi Tudományegyetem klinikájának kardiológus főorvosává vált.
Szerintem egy szülőnek az a feladata, hogy figyeljen a gyerekére, jöjjön rá, mi lehet az ő útja és abban támogassa.
Az esetemben látta, hogy zongorázom, szavalóversenyeken veszek részt, így nem volt kérdés számára, hogy az előadóművészet az én jövőm. A nagypapám – aki szintén rengeteget segített a nevelésemben – gyógypedagógus volt. Én pedig fiatalon tanár szerettem volna lenni. Be is adtam a jelentkezésemet a magyar tanári szakra, de végül nem mentem el a felvételire, mert felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Tehát a Jóisten kiválasztott erre a hivatásra.
Egy interjúban azt mondta, hogy annak viszont kifejezetten örül, hogy a gyermekei nem lettek színészek. Miért gondolja így?
Azért nincsenek túl messze ettől a pályától, hiszen az egyik fiam operatőr-rendező, a másik pedig író-szerkesztő lett. Számtalanszor jöttek velem és a férjemmel, Huszti Péterrel színházba, megnézték az előadásainkat, vittük őket kiállításokra, adtunk könyveket a kezükbe és figyeltünk. Ez a hitvallásom, így neveltek engem és ez öröklődik tovább a gyerekeimben is. Szerintem ez, a jelenlét a legfontosabb a gyerekek felé. Hiszen nagypapa is csak ült az udvaron, néha felnézett a csillagokra, vagy egy könyvből, egy különleges halról mesélt nekünk.
Amikor az interjúk során bemutatják, az elsők között mindig az Abigél Zsuzsanna nővéreként említik a pályafutásával kapcsolatban. Ha ön határozhatná meg, melyik szerepeit emeljék ki a felkonferálásában, akkor mely filmekre esne a választása?
Több mint száz fimben szerepeltem, mindegyik közel állt hozzám, ezért nem szeretem kiemelni egyiket sem. Az én igazi létezésem a színpadon van, mert míg a filmvásznon rögzített a kép és örökre megmarad, a színház azzal az estével elmúlik, elszáll és másnap újrateremtjük a szerepet, darabot. Volt, hogy öt évig kétszázhuszonötször játszottunk egy darabot (ez a Mégis kinek az élete?) bizonyára egy kicsit változott az évek folyamán az előadás, ahogy a biológiánk is, de az alapok, ha jó volt az előadás és a partnerek, mindig nagyszerű színpadon maradt.
Ugyanakkor a filmekre kicsit áttérve, elképesztő, mennyi zseniális rendezővel dolgozott együtt Makk Károlytól kezdve Fábri Zoltánig, felsorolni is lehetetlen. Mit tanult a forgatások alkalmával?
Minden alkalommal más és más tapasztalatokat szereztem. Hirtelen egy érdekes történet jut eszembe: éjszaka forgattunk egy krimit, mindannyian locsogtunk-fecsegtünk, ahogyan vártuk a jelenetünket, Páger Antal azonban csak csukott szemmel ült csendben és sejtelmem sem volt, miért. Aztán rájöttem, hogy tartalékolja az erejét arra a pillanatra, amikor a kamera elé áll.
Emlékszem, amikor a Széchenyi napjait forgattuk Szlovákiában, előadás után felvette a kocsi Tordy Gézát a Vígszínháznál, utána engem a Madách Színháznél, éjjel fél háromra értünk oda. Reggel fél hatkor már keltünk és este visszajöttünk a következő forgatásra. És utólag nem is értem sokszor, nekünk honnan volt annyi energiánk.
A Kisvárost például kilenc éven keresztül forgattuk, ekkoriban Stuart Máriát játszottam a Madáchban és emlékszem, egyszer megfenyegettem szegény sofőrt, hogy ha nem érünk vissza hatra az intézményhez, akkor megölöm, mert a színház számomra szent. Zuhogott az eső, százhetvennel mentünk az autópályán, halálfélelmem volt, szóval hamar megbántam, hogy így rászóltam. Remegő térdekkel érkeztem meg az előadásra. Egyszóval kalandos életünk volt.
Rengeteget dolgoztam, mindezt a mai napig őrzöm a noteszeimet, amiben vezettem a feladataimat. Félreértés ne essék, a legkevésbé sem panaszkodom, sőt: úgy érzem az egész életem során csak repültem boldogan ezen a csodás úton.
Szerepelt a Macskajátékban, amelyet Oscarra jelöltek a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában. Én azért biztos dühös lettem volna Fellinire, amiért az Amarcodot választották végül Makk Károly rendezése helyett…
Abban biztos vagyok, hogy Makk Károly nagyon megérdemelte volna a díjat. Az egyik kedvenc filmem a Szerelem, Darvas Iván, Darvas Lili, Törőcsik Mari egyaránt csodálatos benne. És ahogyan idősödöm és újra és újra megnézem, egyre jobban megérint minden alkalommal.
Szabó Magda a legmeghatározóbb szerző az életében, mondta egy interjúban, hogy rengeteg hasonlóságot érez vele kapcsolatban, például amit az ön életében a szülővárosa, Kecskemét, az az írónő számára Debrecen. Milyen egyéb lelki rokonságot vél felfedezni vele kapcsolatban?
Rengeteget tanultam tőle a regényeiből. Megérint a hitvallása, a hűsége. A nyelvhez való viszonya. ,,A nyelv, a nyelvet ne hagyjátok, különben Isten ledob a tenyeréről”, írta Szabó Magda. Van egy különleges nyelvünk, amelyet sehol máshol nem beszélnek, csak itt, éppen ezért művelnünk kell.
A szakmám során mindig azt éreztem a legnagyobb dicséretnek, amikor azt mondták, nagyon szépen beszélek.
Ez egyrészt egy adottság, amit otthonról hoztam, de mindig gyakoroltam is, tettem érte, hogy amikor felmegyek a színpadra a lehető legszebben beszéljek.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy a férjével, Huszti Péterrel soha nem beszélnek egymás alakításáról. Sosem érzi az igényét, hogy esténként egy pohár bor mellett kibeszéljék az aktuális darabot?
Soha nem vittük haza a színházat. Úgy vagyok vele, hogy az otthon, az otthon, a színház, az színház, a próba, az próba. Amikor lejövünk a színpadról, egymás tekintetéből rögtön érezzük, mit gondol a másik, nincs szükség szavakra. Viszont ha már szóba került a borozás, egyáltalán nem iszom alkoholt. Nem azért, mert nem szeretem, hanem mert nem bírom. Lehet, hogy japán vagyok? Mindez azért vicces, mert a Csopaki Borrend tiszteletbeli tagjának választottak, így lehet, hogy meg fognak ölni, amikor ezt olvassák.
Egy nagyon fegyelmezett generáció tagjai vagyunk, mindezt a mestereinknek köszönhetjük.
Például Kerényi Imre, aki talán a legelső szerepemtől, a Rakéta című Tolsztoj-darabtól kezdve a legutolsóig, A kései találkozásig. Az ő fegyelme néha félelmetes volt. Nem csak a színészeket látta, hanem a színházat, mint művészi egészet. És ránk bízta, hogyan közelítünk meg egy-egy szerepet. Bizalmat szavazott nekünk, úgy volt vele, hogy ez a szakmánk, tudta, hogy felkészültek és műveltek vagyunk.
Sokat változott a világ a karrierje kezdete óta. Mi tanácsolna ma egy pályakezdő színésznek?
Azt tanácsolnám, hogy járjanak sokat színházba, mert rengeteget lehet tanulni a tapasztalt kollégáiktól. Ez nem egy hagyományos, megtanulható mesterség, hanem egy folyamatos lelki utazás és szellemi fejlődés.
Az életműdíjat a Magyar Mozgókép Fesztiválon adják majd át önnek, amely a hazai filmek seregszemléje is egyben. Követi a kortárs magyar alkotásokat, és ha igen, melyik tetszett a legjobban mostanában?
Moziba már ritkán járunk, de a televízióban természetesen sok magyar filmet nézünk. Nemrég láttam a Pilátus című Szabó Magda-adaptációt Hámori Ildikó főszereplésével és csodálatos volt. Arról szól, hogy egy fiatal lány felköltözteti a vidékről az édesanyját Budapestre és a régimódi asszony nagyon nehezen igazodik el a nagyvárosban. Szabó Magda regénye is megrendítő.
Kiemelt kép: Piros Ildikó (Fotó: Szabados Zsuzsanna)
