Reggel hat, üldögélek a livornói tengerparti sétányon. A diktafont igyekszem szélvédett helyre tenni, találok is egy bemélyedést a kőkorlát sómarta peremén. Bekapcsolom, leülök mellé, rágyújtok. A diktafon képernyője narancssárgán világít, a hangerőt jelző kis fekete téglalapok egyenletesen lüktetnek. Helyben vagyunk. Hadd szóljon. Sirályok, a hullámzás zaja, egy reggeli futásán lévő fiatal nő cipőtalpának csattogása és a korzikai komp egyre erősödő búgása, ahogy közeledik a kikötő felé. Nagyjából tíz perc után állítom le a diktafont. Nem tudom, miért pont akkor, miért nem öt vagy huszonöt perc után. Bár őszintén szólva azt sem értem igazán, miért kapcsoltam be egyáltalán.
Ahogy azt sem értem, miért kapcsoltam be már annyiszor az elmúlt években az Adria partján, az Északi-tenger partján, az Atlanti-óceán partján, New Yorkban a Metropolitan Avenue-n, Rómában a második világháborús angol temetőben, Korfun egy olajfaliget mélyén, a börzsönyi Szén-patak völgyében, és ki tudja még, hol. Mit akarok hallani egyáltalán? Mit akarok hazavinni innen vagy onnan? A külvilág zajait?
E zajok tájanként más és más rendjének emlékét? Mióta az eszemet tudom, de legalábbis az utóbbi harminc évben szinte csak olyan zenék foglalkoztatnak, amelyekben az úgynevezett zaj így vagy úgy megjelenik. De zajnak sem nevezném. A világ beszéde ez, a bolygó szüntelen dala, hogy kissé patetikus legyek. Elég lenne csak száz kilométeres magasságba emelkedni ahhoz, hogy elérjük a némaság felfoghatatlan méretű tereit. Mert még csak azt sem mondhatjuk, hogy a világűrben csend lenne. Ami ott van, az nem csend. Az emberi nyelv ezt a vákuumot legfeljebb körülírni képes. Csak száz kilométer választ el minket ettől vertikálisan. Ami horizontálisan annyi, mint ha elutaznék itthonról Székesfehérvárra. Ebben az odafentről nézve szinte értelmezhetetlenül vékony rétegben történik mindaz, ami hallható. De ezekkel a közelítésekkel sem megyek semmire. Nem mintha arra akarnék vállalkozni, hogy bármit is megfejtsek.
Hamvas Béla írja valamelyik esszéjében, hogy a világ énekel. A teremtett világ minden lénye és jelensége énekel. Ami azt is jelenti, hogy a természet, a környezetünk zajai nem pusztán zajok, hanem valamiféle rendbe illeszkedő akusztikai tünemények. Valamiféle rendbe. Fogalmam sincs, mifélébe.
Jó néhány évvel ezelőtt történt egy budapesti élelmiszerboltban: bementem valamiért, és épp a hűtőpultok környékén álldogáltam, amikor – tényleg nem tudok jobb szót rá – földöntúli szépségű zajra lettem figyelmes. Monoton, masszív, bár a mély rétegeiben finoman változó zaj, és először fogalmam sem volt, mi lehet a forrása. Honnan jöhet? Miféle angyali szférák dala ez? Vagy Árkádia elsüllyedt ligeteinek valamelyik himnuszát hallom? Nem tudtam megmozdulni, de nem dermedten álltam, hanem euforikus mozdulatlanságban. Az idők végezetéig akartam hallgatni ezt a zajt. Intenzív, a testemre is jócskán ható élmény volt, mintha minden egyes sejtemet langyos akácmézben ringatta volna ez a titokzatos erő. Az anyaméhben sem lehettem boldogabb annak idején.
Talán ezt nevezik misztikus élménynek, a teljességnek ezt a váratlan megtapasztalását. Fogalmam sincs, meddig állhattam ebben az állapotban a hűtőpultok előtt.
Arra ocsúdtam fel, hogy az üzlet biztonsági őre, egy vézna, bajuszos férfi – aki ráadásul a földim is volt, látásból ismertük egymást – ott áll mellettem, és azt kérdezi, hogy minden rendben van-e. Ennél nagyobb rendben semmi sem lehet már ezen a világon – válaszolhattam volna neki, de nem mondtam semmit, mert képtelen voltam megszólalni. Csak bólintani tudtam. A bólintásommal nem tudott mit kezdeni. Láttam a tekintetén, hogy azt hiszi, talán valamilyen rohamom van épp. Vagy be vagyok tépve. Annyit mindenesetre elért, hogy kibillentett ebből az állapotból, amiért máig haragudnom kéne rá. Ez a nyomorult az elíziumi mezőkről rángatott vissza ebbe a siralomvölgybe! De nem haragszom rá, akkor sem haragudtam. Később láttam még néha a nagymarosi Duna-parton. Térdig feltűrt nadrágban állt a vízben, és horgászott. Arcán az olyan emberek magánya látszott, akik rég belenyugodtak már, hogy soha senki nem fogja átlépni a küszöbüket.
Miután a tudatom visszatért a testembe, rövidesen felfedeztem a zaj forrását. Az egymás mellett álló négy vagy öt óriási hűtőszekrény dalát hallottam. Különféle frekvenciákon búgtak és rezegtek, s ezek az egymásba fonódó frekvenciák daloltak nekem egyenesen a hetedik mennyországból. Nem tudom, rajtam kívül hallotta-e valaki ott ugyanezt. Megállt-e valaha valaki a hűtőpultok előtt, fenséges zenéjüktől megbabonázva. Nem hiszem, legalábbis nem tudok róla, hogy az a bizonyos üzlet egyfajta zarándokhellyé vált volna.
Lehetne ez az egész nevetséges is. Valaki, aki egész életében a természet tereiben kereste a gyógyírt a rejtélyes bajaira, végül egy szupermarket hűtőpultjainak zsongásában találja meg a transzcendens balzsamot.
Lehetne nevetséges, mégsem találom annak. Inkább egy zseniálisan megírt forgatókönyv egyik jelenetének látom. Valami fricskának, mert az egészben ott volt a humor is, tagadhatatlanul. Nem a tenger hullámzása, nem a szél zúgása a hegyormokon, nem az erdők finom neszei, hanem a jégkrémmel és fagyasztott pizzával teletömött hűtőpult ajándékozott meg valamivel. Persze az előbbiek is számtalanszor megajándékoztak ezzel-azzal, mégis ezek az átkozott fridzsiderek vitték el a pálmát.
A fridzsiderszimfóniát azóta sem tudom felidézni magamban. Ha lett volna nálam diktafon, és felveszem, akkor sem hallhattam volna többé. Valószínűleg csak monoton zúgást hallottam volna utólag, semmi mást. Nincsenek válaszaim, de nem is keresem a válaszokat. Csak hallgatok és figyelek. Most épp a makkok hullanak a cserfákról, a szomszéd ház bádogtetején kopognak. Olykor egészen elképesztő ritmusképleteket vezényel le egy-egy szélroham a makkesőből.
A pannonhalmi apátság bazilikájában ültem egyszer éjszaka, teljes sötétségben. Az apátságban volt a szállásom, és belopództam a templomba éjfél körül. Az majdnem a világűr csenden túli vákuuma volt.
De csak majdnem. Soha olyan erősen nem hallottam a testem zajait. A lélegzetvétel, a nyelés, a szívdobogás zaját. A szakrális tér éjszakai csendje a testem valóságosságára figyelmeztetett. Hallgattam a szomatikus zenét, mint egy csak nekem szóló koncertet. Arra ébredtem, hogy megkondul a torony harangja. Odakint már megvirradt, kutyák ugattak a faluban.
Fotó: Fortepan / Főfotó
