A történet főhőse, a Vilmányi Benett által alakított Ábel zárkózott, pánikbeteg, de különleges képességgel rendelkező fiatal, aki a vak Fellegi professzor (Lukáts Andor) által vezetett, gyermekmentést végző cégnél dolgozik. Ábel egyedül képtelen akárcsak a szomszéd utcáig is elsétálni, de ha behunyja a szemét, és magnófelvételről meghallgatja egy elveszett gyerek hangját, akkor képes az ő szemén keresztül látva a világot megtalálni őt. Kiskamasz volt, amikor Fellegi professzor munkatársa lett, és azóta csak ennek a feladatnak él, jószerével el sem hagyja a lakásul szolgáló irodát, amit egyetlen társaságával, az őt gondozó vénkisasszonnyal, Mituk nénivel (Nagy Mari) oszt meg. 

A professzor azonban szívrohamot kap, és amíg távol van, Ábel megpillant az egyik fiókban néhány rejtélyes, piros kazettát. Meghallgatja őket, és rácsatlakozik az egykori elveszett gyermekből felnőtt nővé vált Vera (Hartai Petra) látására, akinek a szemén keresztül úgy látja meg a világot, ahogy korábban soha. Megkeresi a lányt, és a két sebzett fiatal közt különös kapcsolat alakul ki – amelynek a következményei messze túlmutatnak a szerelmükön. 

A sztori lényegi elemeiben nincs semmi új: furcsa, sérült fiatalok egymásban találnak meg valami olyat, mellyel kerekké tehetik csorba világukat.

Szavak nélkül, pillantásokkal is megértik egymást, hiszen kitaszítottságuk, a társadalom perifériájára szorultságuk hasonló tapasztalatokkal ruházza fel őket. A burok alatt nevelkedő fiút mindenki visszatartaná, de ez lehetetlen. A szerelemmel semmilyen kötelesség vagy régi, korlátozó kapcsolat nem tud versenyre kelni. 

Az sem nevezhető új gondolatnak, hogy a vakszerelmesekre jellemző módon Ábel és Vera is teljesen eggyé olvadna a másikkal, feladva saját magát, együtt akar rezdülni, érezni és létezni a másikkal. Hiszen ahogy Vera is mondja Ábelnek a film egy pontján, „valahogy minden sokkal szebb, ha veled nézem”.

Az alapötlet azonban üdítően izgalmas. Szabó Mátyás rendező első nagyjátékfilmjét kelet-közép-európai fantasynek titulálta, a meghatározás pedig tényleg nem áll távol a valóságtól.

Szabó Mátyás szó szerint értette azt, amikor arra ösztönzünk valakit, hogy próbálja a másik ember szemén keresztül látni a világot. 

Ábel ugyanis képes erre. Ez a képesség pedig az érdekes alaphelyze mellett súlyos kérdéseket is felvet. „Néha nem érzed úgy, hogy nem a saját életedet éled?” – szegezi Ábelnek a kérdést Vera, és a fiú ezen mélyen elgondolkodik, hiszen kisgyerekkora óta Fellegi professzor álmaiért él, létét teljes egészében a professzor által kialakított napirend szabja meg. 

Érdekes viszont, ahogy a történet előrehaladtával, miközben a két fiatal megállíthatatlanul rohan a hőn vágyott összeolvadás felé, a nézőben óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon Ábel az egyik önfeladásból nem épp egy másik, még teljesebb és visszavonhatatlanabb önfeladás felé tart éppen?

A Látom, amit látsz kevés szereplővel dolgozik, és mindenki a helyén van. Sok a közeli, ritka a szó; a csend, az elakadt szavak, a kimondhatatlan érzések azonban sokat mondanak.

Vilmányi Benett remekül hozza a különc, problémákkal küzdő, nehéz sorsú Ábel karakterét, akinek egy-egy arcrezdülésében tengernyi érzelem feszül, Hartai Petrának pedig mintegy varázsütésre tényleg tökéletesen megváltozik a tekintete, és átalakul egész lénye, amint Ábel a „szemébe költözik”. Nagy Mari a visszafogottságával és az elfojtott érzelmeivel kiváló Mituk néni; egyszerre szeretetteli és aggódó, korlátozó és sértett. 

Az őket körülvevő, időtlenül kopott, színtelen panelvilág és a késő Kádár-korszakból itt ragadt miliő lehetne akár lehangoló és kiábrándító is, hiszen minden kockájáról a szegénység sugárzik. De mégsem az. Az alkotók ugyanis képesek voltak az amúgy szépnek egyáltalán nem nevezhető tereket úgy láttatni velünk, ahogy Ábel és Vera látják közös, szerelmes szemükön keresztül. Így látjuk meg a sivár panelekből és szegényes szobákból az otthonosan ismerős, puhán nosztalgikus, csendesen marasztaló kelet-európai valóságunkat. 

Fotók forrása: Látom, amit látsz