„Emlékszel arra a bizonyos pillanatra az életedből? Biztosan különösen varázslatos volt, talán nagyon intenzív is… Ez a film ilyen pillanatokra emlékeztetett bennünket, és már az elején elrepített minket egy utazásra a valóság tükröződő rétegei mögé. Harmonikus stílusa egyszerre volt inspiráló és elgondolkodtató. Végül a részletekre való odafigyelés és a megható találkozás győzött meg minket. Bepillantás egy lehetséges álomvilágba a szemünk sarkából.”
A februárban megrendezett 73. Berlini nemzetközi filmfesztivál ifjúsági zsűrije e mondatok kíséretében adta oda elismerő oklevelét a Szemem sarka című magyar animációs rövidfilm készítőjének. Erhardt Domonkosnak a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció szakán készített diplomamunkája – amely azt a különleges pillanatot mutatja be, amikor a budapesti éjszakában két idegen fiatal élete egy egymásra nézés erejéig összefonódik – a világ egyik legrangosabb filmfesztiváljának Generation 14plus programjában mutatkozott be.
A díjátadó után Erhardt elmondta, szeretett volna végre úgy történetet mesélni, hogy ne a szituáció vagy a környezet megértése vegye el az időt.
„A film egy régi Ikarus buszon játszódó kamaradarab, így a hétköznapiság ábrázolása nagy szerepet tölt be. Emellett szeretek játszani a filmben az elmondott és a nem elmondott arányával, hogy a nem bemutatott üres rész invitálja a nézőt, hogy saját gondolataival és élményeivel töltse ki a fennmaradó teret, még személyesebbé téve a történetet.”
Az, hogy nem a Szemem sarka volt az egyetlen idei magyar meglepetésanimáció, jelzi: a műfajnak valódi reneszánsza kezdődött néhány éve. A 2010-es években újra megélénkülni látszó animációsfilm-gyártásunk – a szintén a Momén végzett Bucsi Réka diplomamunkája, a 2014-ben bemutatott Symphony No. 42 például az Oscar-díjra felterjesztett animációk tízes listájára is felkerült – legkülönlegesebb darabjai közé tartozik a Műanyag égbolt című egész estés mozi (korábbi írásunk a témában itt olvasható). A szintén a Berlinalén debütáló szlovák–magyar koprodukció egyedi látványvilágú, megejtő szépségű alkotás, amelynek nemcsak a története különleges, a technika is, amivel készült: Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta úgynevezett rotoszkópos eljárást alkalmaztak.
Ennek lényege röviden, hogy élő színészekkel leforgatott jeleneteket alakítanak át animációvá – nem csoda, hogy az alkotók hét éven át éjjel-nappal dolgoztak, minden egyes képkockát kézzel átrajzolva. A leginkább az öko-sci-fi kategóriába sorolható film 2123 Magyarországára repíti a nézőt, amikor a Duna kiszáradt, a növények és az állatok kipusztultak, Budapestet mesterséges búra védi, az ország többi része régen elsivatagosodott. A megmaradt lakosságnak emberekből sarjadt fák adják a tápanyagot: aki betöltötte az ötvenedik évét, az önként lemond az életéről a következő nemzedékek érdekében.
Szamosi Zsófia: Már nem kérdőjelezem meg azt, amilyen vagyok | Magyar Krónika
A Műanyag égbolt című magyar animációs játékfilm március 30-ai bemutatója előtt a művészet szerepéről, az önfelszabadítás vágyáról, az elmaradt felkérésekről és a munkás szerepekről beszélgettünk a film egyik főszereplőjével, Szamosi Zsófiával.
A Műanyag égbolt mégsem csupán egy érzékeny és fantasztikus képi világú példabeszéd a sokak szerint elkerülhetetlen klímakatasztrófáról és következményeiről, hanem egy, a játékidő előrehaladtával egyre hangsúlyosabb modern Orfeusz és Euridiké-történet is. A gyermekük halálát előbb külön-külön, majd közösen feldolgozni próbáló Nóra és Stefán egymásért való harca végül az egész világért való harccá válik – de nem a megszokott, klisés módon.
„Szerettünk volna elmozdulni attól a képtől, hogy »Bruce Willis megóvja a világot«, attól a klasszikus hős férfi karaktertől, aki megmenti a feleségét, és elhárítja a nagy fenyegetést. Azt szerettük volna, hogy ezek az emberek esendők legyenek, hogy itt van két karakter összetörve, aki aztán újra összerakja az életét, s mindeközben egyre jobban megérti a körülöttük lévő világ működését. A film végén nem pusztán a saját életükkel kapcsolatban döntenek, hanem egy másfajta, sokkal nagyobb, egyetemesebb döntést is hoznak” – fogalmazott egy interjúban Szabó Sarolta.
A felemás hepiend után a néző pedig egész biztosan felteszi magának a kérdést: van-e joga az embernek – a saját felsőbbrendűségébe vetett töretlen hit alapján – a túléléséért minden más élőlényt elpusztítani maga körül?
A klímaválság és az emberi felelősség témáját feszegeti a Nyóckert is jegyző Gauder Áron ugyancsak különleges látványvilágú és témájú egész estés animációja is; a Kojot négy lelke társ-forgatókönyvírója Bereményi Géza volt. A mozi, amelyben az őslakos indiánok szembekerülnek egy nagyvállalattal, valójában az indián teremtéstörténet újramesélése, azzal az égető kérdéssel a középpontban, hogyan élhetünk harmóniában a környezetünkkel, amíg nem késő. Mert ahogyan Gauder Áron rávilágított egy beszélgetés során,
„nem attól leszünk boldogok, ha még kényelmesebb lesz az életünk, és még több tárggyal vesszük körbe magunkat, hanem attól, ha ráébredünk, hogy az állandó haladás, fejlődés átverés. Csak ciklikusság létezik – a Föld is, a rajta lévő természet is így működik. Le kell állnunk a rohanással meg azzal, hogy »majd akkor leszünk boldogok, ha…«. Ilyen nincs. Meg kell érkeznünk a jelenbe, és be kell érnünk azzal, ami van. Amíg van mit ennünk, van fedél a fejünk fölött, és nem állunk háborúban senkivel, addig mindenünk megvan. Csak elhitetik velünk, hogy mindig valami más után kell sóvárognunk”.
A Kojot négy lelkét április végén láthatta először a nemzetközi közönség a floridai Sunscreen filmfesztiválon, azóta számos egyéb esemény versenyprogramjában és díjazottjai között szerepelt. A körút pedig nem ért véget, hiszen nemrég hozták nyilvánosságra a nagy presztízsű Annecyi nemzetközi animációsfilm-fesztivál idei programját. A Kojot négy lelke a fődíjért száll harcba, a Contrechamp szekcióban a Műanyag égbolt, a Toldi, valamint a cseh–szlovák–magyar koprodukció Tomi, Polli és a ház szelleme is versenyez, a rövidfilm-válogatások között pedig Buda Flóra Anna, Mira Kristóf Zénó és Tóth Luca munkái láthatók. A Kecskemétfilm gyártásában készült Toldi sorozat mozifilm-feldolgozása, amely Jankovics Marcell utolsó alkotása volt (társrendezője Csákovics Lajos, producere Mikulás Ferenc) ráadásul itt mutatkozik be először a külföldi közönség előtt.
A Kojot négy lelke című alkotás közönségdíjat nyert a csehországi Anifilm fesztiválon, tarolt Sanghajban és elnyerte a zsűri díját a 47. Annecyi Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon.
Rövid látomás
Az „apokaliptikus animációs film” műfajának – ha létezik ilyen – fontos előfutára volt a Magyarországon született Peter Foldes, avagy Földes Péter Mihály. A háború alatt Szőnyi István tanársegédje volt a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, majd 1946-ban Angliába emigrált, ahol a rajzfilmes szakmában helyezkedett el. Feleségével, Joannal 1955-ben készítették el A Short Vision (egy rövid látomás) című, felkavaró filmjüket, amely nagyban támaszkodott a férfi Budapest ostromakor átélt élményeire. Az alig hatperces, YouTube-on megtekinthető alkotásban egy háromszög alakú, azonosítatlan repülő tárgy (a narrátor szavával: „az”) szeli át az eget, majd egy város fölé ér, amelynek álomba merült lakosai nem is sejtik a rájuk váró végzetet. Hirtelen hatalmas gombafelhő nyeli el a várost, az emberek arcáról, mielőtt felfoghatnák, mi történik, leég a hús. A robbanás egy aprócska lángot hagy maga után a sötét űrben, „az” egy molylepke alakjában körülrepdesi, majd belerepül a tűzbe, s ezzel a láng is kihuny. 1956 májusában a filmet a The Ed Sullivan Show-ban is bemutatták, előtte a műsorvezető arra kérte a szülőket, küldjék el gyerekeiket a tévé elől. Az alkotás akkora sikert aratott, hogy néhány héttel később újra lejátszották a műsorban. Földes 1977-ben Párizsban halt meg.
