Orsolya huszonnégy éves, frissen diplomázott a Magyar Táncművészeti Egyetem tánctanár mesterképzésén. Hivatásos táncosként dolgozik, és tagja az amatőröket tömörítő Budapest Főváros Bartók Táncegyüttesnek, így estéit általában ott tölti. „Nem mindig könnyű összeegyeztetni a munkát a szórakozással, de muszáj rávennem magamat, mert akármilyen jó is hivatásként űzni a néptáncot, meg kell élni azt is, amiért beleszerettem” – mondja arról, honnan ered a munka utáni tánchoz szükséges motivációja. Orsolya szerint a hivatásuk kulcsa a koncentrációban és pontosságban rejlik:
„Folyamatos az együttműködés és az egymásra figyelés, hiszen ha nem vagy résen, akkor mások munkáját is rontod. Ahhoz, hogy a stresszfaktor mellett megmaradjon a tánc szeretete, muszáj, hogy azért csinálja az ember, amiért elkezdte: a közösségért, a szórakozásért, a testmozgásért.”
Hogyan tud mégis váltani a kettő között? „Van, amikor nehéz, de nagyon sokat segít a közösség és a hozzáállás. Van különbség a hivatásos és az amatőr közeg között. Csodálatra méltó a profik alázatossága, hogy milyen jelentőséget tudnak tulajdonítani apró dolgoknak is. A Bartók Táncegyüttesben is számít az esztétika, viszont más jelentőséggel bír, így nem teszi görcsössé az embert” – meséli lelkesedéssel.
Orsolya tánccal való kapcsolatát édesanyjának köszönheti, akit már egyetemista korában magával ragadott a népi kultúra és a néptánc. Később a családra helyeződött a hangsúly, mikor azonban a gyerekek nagyobbak lettek, visszatért a néptánchoz, egy alkalommal pedig Orsolyát is magával vitte. Így lett Orsolya már kilencéves korától a Szinvavölgyi Néptáncegyüttes tagja. Tizenhárom évesen fordult meg a fejében először, hogy hivatásos néptáncos legyen:
„Tánctáborban voltunk, és én hamarabb felkeltem egy reggel, mint a többiek. Attila, a tánctanárom már éppen az aznapi anyagot készítette elő nekünk. Vetítette az archív filmeket, majd velem nézte át a motívumokat. Hirtelen felnőttnek éreztem magam, talán el is hangzott, hogy egyszer majd kollégák leszünk. Az együttesbeli gyerekek egyébként mindannyian biztosak voltak benne, hogy életük végéig ezzel fognak foglalkozni. Belőlem ez nem tudott kikopni.”
Orsolya számára a táncház a gyökerekhez való visszatérést jelenti. „A felgyorsult világunkban arra vagyunk kondicionálva, hogy 5-20 másodperces figyelmi korlátunk legyen, könnyen telítődik az ember. Szinte az egész világ a rendelkezésünkre áll a telefonnak és a számítógépnek köszönhetően, mégis magányosabbnak érezzük magunkat, eltávolodunk egymástól – magyarázza. – Amikor ott vagyok a táncházban, szól a zene, és mindenki tudja, mit és hogyan kell táncolni, úgy érzem, az a sok ember egy nyelvet beszél, pedig nem ismerjük egymást, sőt előfordul, hogy különböző országokból érkeztünk.” Táncházi élményeit sorolva felmerül, hogy mit is jelent neki a hagyományőrzés:
„Megtart engem. A magyaroknak rendkívül gazdag hagyománya van, minden generáció megélte, továbbadta, csiszolt rajta. Nekem is ezt kell tennem, hogy az én gyerekemnek is legyen biztos alapja, ami ehhez a földhöz köti, és ő is megkapja ezeket az értékeket.”
A hagyományőrzők sok esetben zárt közösségnek tűnhetnek, mégis hogyan lehet hozzájuk kapcsolódni? Orsolya az ELTE közösségszervező szakán erről – kiváltképp a folklórfesztiválokról – írta a szakdolgozatát, így nem esik nehezére, hogy néhány kiemelt eseményt említsen, ahová bárki becsatlakozhat. „Szerintem a fiatalokat elsősorban azzal lehet megfogni, hogy ez buli. A táncházak, táncelőadások, fesztiválok olyan helyek, ahol találkozhatnak a hagyományőrzés szórakoztató részével. A Summerfest nemzetközi folklórfesztiválon például van autentikus táncház, mellette populáris zenét kínáló, diszkó jellegű helyiséggel, így a résztvevők járkálhatnak a kettő között. A Sziget fesztiválon is található folkudvar, de a Művészetek völgyében vagy az Ördögkatlanon is nagy figyelmet fordítanak a szervezők arra, hogy megfelelően mutassák be a hagyományőrzést.” Orsolya úgy látja, erre egyre nagyobb az igény, és ezt a szórakozóhelyek is felismerik.
Orsolya kiemeli, hogy léteznek olyan táncházak, amelyek nem csak a „már beavatottaknak” szólnak, például a Fonó Budai Zeneházban, Fonó szerda néven; itt a táncházakat oktatás előzi meg, ahol mindig egy konkrét táncanyaggal foglalkoznak a résztvevők, majd az este folyamán felhasználhatják a megszerzett tudásukat. „A hetvenes években a táncházmozgalom elindulásának sarkalatos pontja volt, amikor már a szervező néptáncegyütteseken kívül bárki bemehetett a táncházba, táncos tudásától függetlenül – idézi fel, és hozzáteszi: – A hagyományőrzésnek ez lenne a lényege: tanítani és tanulni kell. Nem szabad elfelejtenünk, hogy felnőttek is tanulhatnak új dolgokat, mindig van lehetőség a fejlődésre.”
Kiemelt fotó forrása: Váradi Levente
