„Igenis merni kell beszélni” – Kovács András Péter gyermekkori traumákról és kitörésről

Látszólag minden szempontból maga mögött hagyta azt a kisfiút, akinek gyerekkorát az apja alkoholizmusa határozta meg. Miért érezte mégis fontosnak, hogy ennyi idő után foglalkozzon a témával?

Olyan érzés volt, mintha állandóan egy szálka lenne a bőröm alatt. Úgy gondoltam, hogy bár mindez az életem része volt, túl tudtam lendülni a múlton. Hittem abban, hogy nem lehet mindent a gyerekkorral magyarázni, minden felelősséget a szüleinkre hárítani. Huszonévesen úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy a saját kezembe vegyem az életemet, és a saját elképzeléseim szerint kanyarítsam a sorsomat. És miközben ez az érzés nagyon sok mindenre tett képessé, nagyon erős hajtóerőt jelentett, attól még a szálka ott maradt, és tovább dolgozott – tudtam, hogy előbb-utóbb foglalkoznom kell vele.

Nem lehetett könnyű megtörni az évtizedes hallgatást.

Valóban nem volt az, mert az alkoholista szülők mellett felnövő gyerekek három szabályhoz idomulnak: ne beszélj, ne bízz, ne érezz. Az otthoni légkör nem teszi lehetővé, hogy a szülő alkoholizmusáról beszéljenek, egy idő után pedig semmi lényegesről nem esik szó. Ezekben a családokban a gyerekek nem tudnak hinni a szülőnek, nem tudunk bízni benne, mert ha mégis megengedik maguknak ezeket az érzéseket, az számukra végül fájdalommal jár. Ezért az első dolog, amit meg kell tanulniuk, hogy igenis merni kell beszélni.

A gyerekkori traumákkal való szembenézés folyamatában fontos szerepet játszhat az önismeret.

Igen, önismerettel a gyerekkorban szerzett sebekből a későbbiekben még akár erényt is lehet kovácsolni, és megtanulható az is, hogyan lehet egészségesen kapcsolódni, kötődni. Nem kis munka mindez, és még ezek után is rengeteg dolgoznivaló marad önmagunkon.

Konkrét dolog hatására érezte úgy, hogy ideje a szembenézésnek?

Igen, egy egészen konkrét esemény hatására. Részt vettem az UNICEF Magyarország Így lettem című beszélgetéssorozatán, amelyen arról is kérdeztek, hogy milyen jelentős események hatására váltam azzá, aki vagyok. Csupa olyan eseményt tudtam felsorolni, ami apám alkoholizmusával volt kapcsolatos – és a legdurvábbakat el sem mondtam, ahogy azóta sem tettem. A műsor során megemlítettem, hogy jó lenne egy olyan civil szervezetet létrehozni, ami az alkoholista családban felnövő gyerekeknek segít, mire Mészáros Antóniától, az Így lettem házigazdájától megtudtam, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat foglalkozik ezzel, és a témának saját irodalma, módszertana is van. Ezt követően a máltaiak felkértek, hogy írjak a Láthatatlan árvák című novelláskötetbe, és további együttműködésekre is invitáltak.

Ezzel 2022 áprilisában egy új világ tárult ki előttem, hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy nemcsak hogy nem egyedi az, ami velem történt, de szakirodalma is van annak, miként lehet felnőttként letenni a diszfunkcionális családban megélt gyerekkorból hozott terheket.

Életemnek ezen a pontján indultam el azon az önismereti úton, amin azóta is folyamatosan haladgatok apró lépésekkel.

Milyen megküzdési módszerek segítettek?

A legelső lépcsőfok az volt – amit még azelőtt sikerült magamtól meglépnem, hogy elkezdtem volna foglalkozni a témával –, hogy megtanultam egészségesen kötődni, képessé váltam meghitt kapcsolatot kialakítani. Ez nagyon nehéz volt, mert korábban könnyen eljutottam a párkapcsolat egy bizonyos szintjére, ott viszont megriadtam, és kimenekültem a viszonyból. Így a legelső lépés az volt, hogy ezt a fajta tériszonyt le kellett győznöm, ez pedig rengeteg tudatosságot igényelt, de fogcsikorgatva meghozott döntések során, kapcsolatról kapcsolatra építettem magam, amíg meg nem találtam azt a partnert, akivel azóta is képes vagyok valóban meghitten és bizalmasan létezni.

Nagyon fontos ez a biztonságos kötődés az életemben, ezért szerintem a lehető legnagyobb segítség egy normális másik fél, aki pont a normalitása miatt lehet egyszerre vonzó és ijesztő – de ezen az ijedtségen felül kell kerekedni, és meg kell tanulni élvezni a kapcsolat bensőségességét.

Azért egy ilyen építő kapcsolat sem old meg mindent.

Persze, de a többin már lehet ezzel a háttérországgal dolgozni. Én például megfelelési kényszerrel, szeretet- és önbizalomhiánnyal, bizonytalansággal küzdöttem és küzdök. Nagyon alacsony az önértékelésem, igyekszem láthatatlan és észrevétlen maradni, még most, a saját családomban is. Tehát ezek a személyiségjegyek továbbra is megmaradtak, de tovább tudok dolgozni rajtuk úgy, hogy van egy háló, ami megtart.

Mik azok a módszerek, amikre az alkoholista szülő mellett felnövő gyerekek önkéntelenül rátalálnak?

A gyerek nagyon alkalmazkodó lény, aki hihetetlen dolgokra képes a túlélés érdekében. Az ilyen családokban a gyerekek úgy tudnak túlélni, ha a helyzethez idomulva különböző szerepeket vesznek fel.

Az önfeledt gyerekkor megélése helyett olyan szerepet választanak maguknak, amiben a túlélés zálogát látják.

Az egyik ilyen szerep a bohóc, aki szórakoztatja a családot, aki a legkomolyabb helyzeteket viccel üti el, aki jókedvre deríti a sírdogáló anyát. A másik szerep a hősé, aki jó tanuló, jó sportoló, soha nincs vele probléma, és úgy tűnik, hogy az energiáit jó helyre csatornázza, így a szülők megnyugodhatnak, hogy nem lehet olyan nagy baj a családdal, hiszen képesek ilyen gyereket nevelni. A harmadik szerep a fekete bárányé, aki a saját zűrjeivel próbálja elvonni a figyelmet a szülők problémáiról, a negyedik pedig a láthatatlan gyerek, aki nem akar pluszterhet jelenteni, aki azt az ételt is megeszi, amit nem szeret, és aki akkor sem szól, ha beütötte az oldalát, és elrepedt a bordája. Ezeket a szerepeket nem egy az egyben veszik fel a gyerekek, hanem valamilyen keveréket dolgoznak ki belőlük.

Önnek milyen szerepek segítettek a túlélésben?

Én jellemzően a bohóc és a hős voltam, meg egy kicsit a láthatatlan gyerek. Jó tanuló voltam, a tanárok felé tepertem, a diáktársaimmal szemben a vicces, társaságkedvelő szerepet vettem fel, de otthon inkább a láthatatlan gyerek voltam – és a mai napig problémát okoz, hogy jelen legyek a saját családomban. Ugyanúgy, ahogy a szüleimmel szemben nem akartam pluszelvárásokat támasztani, a saját családomban is igyekszem lábujjhegyen járni és láthatatlanul mozogni. A felvett szerepeknek később mindig meglesz a hátulütője.

A hős szerepe vezette a jogi egyetemre?

Igen, úgy éreztem, a tudás az egyetlen lehetőségem ahhoz, hogy a gyerekkorom közegét teljesen magam mögött hagyjam. Ezzel nagyon korán, tizenhárom-tizennégy évesen már tisztában voltam, ezért mind a gimnáziumban, mind az egyetemen nagyon jól tanultam. Olyannyira hittem a tudásban, hogy a jogi diploma után a doktori programot is elvégeztem, hogy az egyetemi tanársegédi állást megkaphassam.

Idővel alakultak a szerepei.

Igen, a magánéletben már nem vagyok bohóc, mert azt a színpadon kiélem. A szorgalmam maradt, enyhe munkafüggőségbe csap át időnként, mert a munkát választottam a szerfüggőség helyett. Ezek a szerepek felnőttkorra ránk éghetnének, mert olyannyira komfortosan érezzük magunkat bennük, hogy nem merjük levenni őket. Azt gondoljuk, hogy önmagunkért nem vagyunk érdekesek vagy szerethetők. Nehéz tőlük megszabadulni.

Az alkoholista szülő mellett felnövő gyerekek sokszor a szégyennel is megküzdenek.

Igen, szégyen és bűntudat olyan dolgok miatt, amikről nem mi tehetünk. Például nem merjük áthívni a barátainkat suli után, mert ki tudja, hogy mire toppannak be, vagy ha apa valahogy eljut a szülőire, akkor másnap pironkodva megyünk az iskolába.

Az ember érzi, ahogy minden lépést egyre nehezebben tesz meg, ahogy az iskolából hazafelé tart, és közben az iskolai gyerekből át kell váltania otthoni gyerekké, mert az a pár száz méter teljes átlényegülést igényel.

Ez a fajta szégyen és bűntudat állandósul az emberben, én például sokszor hibásnak érzem magam olyan helyzetekben, amikről nem tehetek. Ha a nézők kényelmetlenül érzik magukat a nézőtéren, mert túl erős a klíma, én kérek tőlük elnézést, ha valaki rálép a lábamra, én kérek bocsánatot. Ez is egy olyan dolog, amitől nehéz szabadulni. A legnehezebb pedig a gyerekkori „ne beszélj!” szabályból kitörni és eljutni a felszabadult spontaneitásig. Nekem a humor ilyen szempontból nagyon jó terápia, amióta tavaly elindítottam a Töltsd velünk! podcastet, tovább erősödött a spontán oldalam.

A felnőtt szerepébe kényszerült gyerekek utólag pótolhatják az elvesztett gyerekkort?

Nagyon korán gyakorlatilag a saját szüleink szüleivé válunk, parentifikálódunk, és olyan feladatokkal és érzésekkel kell megküzdenünk, amelyekkel nem a gyereknek kellene szembenéznie. Nekem például a kamaszkorom maradt ki teljesen, mert otthon volt rám szükség. Mindezt egy életen át próbáljuk pótolni, úgyhogy túl azon, hogy általában komorak és koravének vagyunk, marad bennünk egy Pán Péter, egy soha fel nem növő gyerek is. Van, akinél ez teljes infantilizmusba csap át, nálam abban jelenik meg, hogy olyan hivatást választottam, amiben tényleg játszhatok, valósággal lubickolhatok. A nagy felelősségeket próbálom kerülni, igyekszem minél kockázatmentesebben, egyszerűbben élni. Mondhatnám azt, hogy a saját gyerekeimmel újraélhetem a gyerekkorom, de ez álszent lenne, mert pont velük kapcsolatban rettenetesen feszültté tudok válni. Velük is meg kell találnom az intim, önfeledt viszonyt.

Apám velem nem csinált olyan dolgokat, amiket az apák a fiúkkal, nem barkácsoltunk, nem horgásztunk, nem fociztunk.

Nem töltött velem időt csak úgy spontán és meghitten, ezért bennem a mai napig riadalmat kelt, hogy ha a saját gyerekeimmel kell töltenem egy teljes napot, mert nem tudom, hogyan fogjuk tudni úgy eltölteni az időt, hogy jól és felszabadultan érezhessük magunkat. Ezt is folyamatosan tanulnom kell, ráadásul, ahogy nőnek, újra és újra el kell engednem a már egyszer begyakorolt rutinomat, mert például a négyéves gyerekkel már boldogan eljátszottam, amikor pedig nyolc-, majd tíz-, tizenkét éves lesz, újra beindul bennem a félelem, hogy mit kell csinálni egy ekkora gyerekkel. 

Meg lehet törni az ismétlődő mintákat?

Apám világéletében türelmetlen volt, éreztem, ahogy feszeng és menekül, és én is folyamatosan ezen kapom magam. Ezt az érzést tudatosan uralom, de ennek nem ilyen fogcsikorgatva kéne mennie. A másik, hogy nem volt otthon esténként, különböző helyeken üldögélt, ami miatt nem tudtam megélni azt a fajta intimitást, ami a szülő-gyerek viszony sajátja, ráadásul én voltam a láthatatlan gyerek.

Most felnőttként ugyanígy láthatatlan vagyok a saját családomban, mert valahogy csak sikerült úgy alakítanom az életem, hogy én sem vagyok otthon esténként.

Bár előbb voltam stand-upos, mint családapa, de valahogy mégis ismétlődik a minta. Ahogy kamaszodnak a gyerekeim, és egyre inkább éledezik a tudatuk, az azzal kapcsolatos botlásokat igyekszem jóvátenni második generációs szinten. Emlékszem, én mennyi mindenre döbbentem rá, ahogy fiúból felnőtté váltam, ezért igyekszem, hogy én minél inkább jelen legyek az életükben, és ezekben a témákban segítsek nekik.

Lehetséges, hogy az édesapja alkoholizmusának okát az előző nemzedékek nehézségeiben kell keresni?

Igen, ezen gondolkodtam, és nagyjából tudom, hogy apukámnál milyen gyerekkori traumák vezettek az italhoz. Ezért nem tudok már haragudni rá, és nem is tudom érte hibáztatni. Látom magam előtt, ahogy kisfiúként elszenvedi azokat a traumákat, és egész másképp tekintek a történetre. A nagymamám 1910-ben született, átélt két világháborút, majd 1956-ot. Túlélő üzemmódba kapcsolt, ami egyfajta ridegtartást eredményezett a gyerekeivel.

Apám azt érezhette, hogy nincs rá szükség, nem szeretik, és ezt a „nem kellesz” üzenetet aztán olyan mélyen magába kódolta, hogy másról se szólt az élete, csak arról, hogy ennek a parancsnak eleget tegyen, és szép lassan megölte magát. Arra törekszem, hogy ezt a hetven-nyolcvan éves átkot megszakítsam.

Nekem az alkohollal soha nem volt gondom, mert fiatalon egészen más megküzdési eszközöket választottam magamnak. Magamba fordultam, elmélyülten imádkoztam, meditáltam, a mai napig a belső lecsendesedés segít. Ebből a szempontból is nagyon jó a munkám, mert folyamatosan reflektálnom kell saját magamra, ehhez pedig le kell ülnöm, és csendben órákig gondolkodnom. Amiből persze megszületnek a viccek is, de a mai napig a legerősebb megküzdési eszközöm ez a napi pár óra csendes nyugalom.

Kovács András Péter Karinthy-gyűrűs humorista, író, a hazai stand-up comedy egyik képviselője és megalapozója, a Dumaszínház tagja